Előszó
Történelmünkről
Mindenszentek múltán, késő délutáni szürkületben az óbecsei alsóváros peremén rovom az utcákat, a megfagyott krizantémok látványától szabadulnék, de bármerre is veszem a lépteimet,...
Tovább
Előszó
Történelmünkről
Mindenszentek múltán, késő délutáni szürkületben az óbecsei alsóváros peremén rovom az utcákat, a megfagyott krizantémok látványától szabadulnék, de bármerre is veszem a lépteimet, nyirkos köd kísér, valami áthatolhatatlan szürkeség, ami már nem is a Gozsdu Elek regényében megörökített bizonytalanságot (vagy elbizonytalanodást) juttatja az eszembe, nem a ragyogó napsütésnek csapdát állító talaj menti pára ez, sokkal inkább az a novemberi köd, amely 1944 késő őszén, halottak napja tájékán, beborította az egész Délvidéket. Ez nem az a verőfénnyel incselkedő köd, amelynek láttán mégiscsak felujjong a lélek, mert az őszi lombok vidám vörhenyében fölakadt párákat pillanatokkal később mégiscsak föloszlatja a napsütés, súlyosabb, veretesebb köd üli meg az alsóvárosi utcákat. Fojtogató köd nehezedik rám úgy, mintha hajdani parasztvezérek máglyáit verte volna el idejekorán a zápor, s az izzó hasábokból fölszakadó füstfelhők borítanák el a föld színét. Lépni is nehéz ebben a félhomályban. Most hagytam el a gazzal benőtt vasúti síneket, melyeken sok-sok évtizede már, hogy nem járnak vonatok, s amelyek alól - a tél beálltával - ismét lopni fogják a talpfákat. A tavaszon, mielőtt a fű megnőtt volna, az öntvényeken még kibetűztem: Diósgyőri Vasművek, s ha nagyon távolra fülelek, lelkem mélyéről még a kerekek zakatolása is föl-fölhangzik. Kevésbé militáns zaj ez, mint a halott szövőgyár betört üvegablakai mögött rozsdásodó szövőgépek hajdanvolt, de mára ugyancsak elcsöndesedett, rettenetes csattogása. 1918-at megelőzően egy kiselejtezett cseh szövőgyár olcsó pénzen eladott, förtelmes masinái kegyelemből kerültek a Tiszaparti városba, csattogjanak még néhány évet, mielőtt végképp elemészti őket a rozsba. S futottak még vagy hatvan évet. Együtt egyszerre haltak meg a bácskai vonatokkal, akkor, amikor a Ferenc-csatornán is végképp megszűnt a hajóforgalom, s a „keskeny nyomtávú tengerészek" végképp hazatértek otthonaikba. A vasút, a szövőgyár és a csatorna becsülettel helytállt a történelemben, teljesítette küldetését - kifogással utólag sem illethetők. Az utolsó fél évszázad számukra is kegyelmi állapot volt, hagyták, hogy éljenek, s várták, hogy meghaljanak. Most lassan eltakarja őket az áthatolhatatlan, halottak napi köd.
Vissza