Majthényi Kálmán I-II.

Előszó

Éjtszaka borult a fehér házak fekete árnyékaira. Az égeri: sötét felhők kóvályogtak. Cicáztak, egymással kergetőztek. Hold és csillagok mosolyogtak olykor-olykor a megszakadt felhők tisztásán a földre. A hatalmas kumulusz alig cipelte esőtől pocakos hasát a fürge cirusz után. Dühében megállt és szuszogott, hogy szél kerekedett belőle. Kaszás meg a Fiastyúk nyomiban egymáshoz futottak és halk kuncogással tapsoltak a szelíd; bárányfelhőcskéknek. Tapsaik visszhangjától összecsapódtak a felhők. Szégyenükben barna kárpitot borítottak a csörgedező Zagyva mentére. Sem a hold, sem az álmát durmoló Mátra nem látszott többé. Még a falu őrének - az öreg Mátyás bácsinak görnyedt árnyéka is eltűnt az út közepéről, pedig szorgalmasan rótta útját a Felvégtől' az Alvégig. Az út kőkeresztje ellőtt haladt el éppen, mikor fel-felvillanó pipájának szálló füstjén keresztül rápislantott az égre és sokáig bámult nyugat felé, a Csentének.
- Allyighanem hajnalra essőt kapónk - dörmögte magában Mátyás bátya és csutorája mellől a földre sercintett. - No, hát csak hagy essék. A kompér, meg a kukorica igen kivánnya. Tennap ollyan száraz vót a főd, akit az asszonyval kapátónk, hogy dére kidőtőnk mellőle.
Közben kiemelte csutoráját fogai közül. Tenyerébe verte, hogy a pipa alján hamutól tiszta bagó maradjon és ballagott lefelé az Alvégen. Hutásék udvara előtt haladt el, ahonnan kukorékolás ütötte meg fülét. Mátyás bátya ezt nem engedhette el sző nélkül... Vissza