Fülszöveg
Már a második elbeszéléskötete (Vereség, 1959) is sejtette, hogy szerzőnk, a "lélektani novella kitűnő művelője", nemcsak a szépprózában mutathat föl meglepetésszámba menő eredményeket, hanem az esszé és a tanulmány műfajában is. E benyomást csak elmélyítette Dél című kisregénye (1965), melynek gondolati sodrása oly erős, határozott, hogy akár egy esszé regénnyé transzformált, illetve regénnyé fejlesztett változatának is tekinthetjük. Nem véletlen hát, hogy Majorban mindössze néhány év alatt felülkerekedett, vagy legalábbis a prózaíróval, egy szintre emelkedett az esszéista, s jelen könyve voltaképp ennek az új, gazdagabb alkotói korszakának legjavát, érett műveit gyűjti egybe.
Írásai olyan rendkívül érdekes és időszerű témákat érintenek vagy boncolgatnak, mint amilyen például a kritika és a költészet kapcsolata (különös tekintettel a "mindig megdöbbentően archaikus volt" magyar lírára és a "csenevész" magyar prózára), mint amilyen a művészetek funkciója és helyzete, a természeti...
Tovább
Fülszöveg
Már a második elbeszéléskötete (Vereség, 1959) is sejtette, hogy szerzőnk, a "lélektani novella kitűnő művelője", nemcsak a szépprózában mutathat föl meglepetésszámba menő eredményeket, hanem az esszé és a tanulmány műfajában is. E benyomást csak elmélyítette Dél című kisregénye (1965), melynek gondolati sodrása oly erős, határozott, hogy akár egy esszé regénnyé transzformált, illetve regénnyé fejlesztett változatának is tekinthetjük. Nem véletlen hát, hogy Majorban mindössze néhány év alatt felülkerekedett, vagy legalábbis a prózaíróval, egy szintre emelkedett az esszéista, s jelen könyve voltaképp ennek az új, gazdagabb alkotói korszakának legjavát, érett műveit gyűjti egybe.
Írásai olyan rendkívül érdekes és időszerű témákat érintenek vagy boncolgatnak, mint amilyen például a kritika és a költészet kapcsolata (különös tekintettel a "mindig megdöbbentően archaikus volt" magyar lírára és a "csenevész" magyar prózára), mint amilyen a művészetek funkciója és helyzete, a természeti és az esztétikai szép viszonylata stb. Szinte minden sorában a vitázni vágyás indulata, tüze lobog, s joggal, hisz Major a művészet örök kérdéseire nem a dogmatikus vagy éppen a felkapott, divatos gondolkodók jobbára kérészéletű nézeteinek, ítéleteinek átmesélésével keresi a választ, hanem az írásművészet történeti vizsgálata révén, minden eddigi számottevő elmélet produktív, tehát újat is nyújtó felülvizsgálásával.
Könyvének akár mottója is lehetne Péguy általa is idézett megállapítása: "Nem az a legnagyobb filozófia, melynek nincsenek hibái, nem az az igazán nagy filozófia, amely mond valamit..., amely nyugtalanságot okoz..." Mert Major művei kétségkívül "mondanak valamit", különösen nálunk, elméleti munkákban szegény irodalmunkban, s ugyanakkor nyugtalanságot is okoznak: merészségükkel, egy-egy részletük, kitételelük vitathatóságával. Egyszóval párbeszédre késztetik az olvasót, s épp ezért érdemes és kell is foglalkoznunk, törődnünk velük.
Vissza