Major Henrik panoptikuma

Előszó

A kiadó arra kér, rajzoljam meg a portréját és álcázzam le a nevetőt, aki az irói céhet kegyetlenül csúffá tette. Itt a panoptikum ajtajában - mint kikiáltó - röviden elvégezhetem a feladatomat. Önök ebben a könyvben félretaposott, kificamodott, össze-vissza nyaggatott arcokat látnak, amelyeknek boldogtalan tulajdonosai az irás nehéz mesterségét űzik. Karikaturák ezek, de nem a hétköznapi értelemben. nem kedvesek. Nem mulatságosak. Nem is humorosak. A rajzoló kissé ellensége minden arcnak, igazi szatirikus, aki a bütyköt, a szeplőt, a májfoltot veszi észre először. Neki semmi se elég csúnya. Idealizál: azaz csúnyit. A fotografus ellenkezője. Fésűt vesz a kezébe, hogy kissé rendbehozza a frizuránkat, de közben orrunkat a homlokunkra fésüli, a szájunkból egy öreg papucsot csinál, az arcunkat összekarmizsálja s végül nem csak a hajunkat választja ketté, de - a frizura alatt - szépen kettéválasztja, lesimitja vagy felborzolja az agytekercseinket is. Mikor a pogány műveletnek vége, a fésű fokairól csorog a vér.
Major Henrik kaján, fájdalmas, ördöngős rajzoló. Benne él leginkább a régi párisi rajzolók géniusza, a montmartre-i művészek elátkozott lelke is. Ő a kávéházainkban nem lát beteg angyalokat, akiknek horpadt mellén aranyok és gyémántok csillognak. A mi décadenceunk alapja a szegénység és a nyomor, a romlásunk hangsúlya a csúnyaságon és az aránytalanságon van, ez izgatja a recehártyáját, a pesti harmóniátlanság és züllöttség serkenti rajzra a ceruzáját, minthogy - igazán és egészen - pesti, a miénk. Majdnem mindég csúnya embereket rajzol. Püffedt hájat, rozoga soványságot, amelynek zörögnek a csontjai, züllött koponyákat, amelyek a szépség után sirnak - reménytelenül - kifáradt férfiakat és nőket, akiknek a bájuk fanyar, grácia és tisztaság nélkül való. Ha a modelljei nem csunyák, ő maga teszi csunyává. Sehol se találnak kevesebb anyagot a rajzolásra, mint az angol sportsmanek és sportladyk között, akiknek csontjuk és húsuk, minden porcogójuk kitűnő matériából van, máris kész műremek. Még a párisi utca tiszta és graciózus mosólánya, merészarcú és sötét gavallérja is távol áll tőle. Major Henriket a pesti aszfalt inspirálja. Ebben a poros és beteg és cinikus városban született meg a művészete, ahol a nyugat és a kelet ölelkezik, s heves karakterérzéke itt lobbant fel, ahol az ivlámpák mellett, hátsóudvarokon petróleumlámpák, áporodott illatok égnek és görbe utcákon fantasztikus figurák ödöngenek, rongyosan, mint a koldúsok és rikitóan kifestve, mint az élet cirkuszának legszomorúbb bohócai...
Kosztolányi Dezső Vissza