Majdnem Auschwitz

Fülszöveg

"Jákob Zinger. Edit Zinger. ízlelgettem a szavakat, mintha most össze kellene állnia valaminek a maga teljességében, miután végigjártam Auschwitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban."

"Apám úgy mesélte, hogy Edithez este csöngettek. Edit az apai nagyanyám volt, az Üllői úton bújt bele sebtiben a körömcipőbe, hirtelen nem talált mást. A kabát köré sálat tekert, a kalapért nyúlt, amikor mégis elmosolyodott: Mi az Istennek, de tényleg. Pár éve megtanulta, nincs olyan, hogy emberi méltóság, hetente járt hozzá a nyilas, hogy ne vigyék el őt is Jákob után. Ingyen nem kap az ember semmit, ezt megtanulta, azt is, van gonoszság. Mikor először kopogott, még ketten voltak, kint is, bent is, Edit és a férje, Jákob nagyapám, illetve a nyilasok. Suhanc volt az egyik, a másik szikár ötvenes, biccentett csak, alig beszélt. A szavai keményen pattogtak, Edit tiszta kék szemében nem talált menedéket egyik férfi sem. Jákobért jöttek, ő meg, ha ember tehet ilyen képtelenséget, már mindenre fel volt készülve, de nem mert végigsimítani a felesége hasán. Apám csöndben lebegett, úszkált, arasznyi testtel. A suhanc az ajtóból visszafordult, alig lehetett tizenhat éves, Edit folyószerű szeme pedig szép volt, tiszta, és nem sokkal később holtág, mert amikor pár óra múlva kopogott az ajtón, tudta, mi következik. És Edit elátkozta az Istent, elfelejtette a nevét. A fiút azzal büntette, hogy mialatt lassan gombolta az ingét, énekelni kezdte a Duna partjánt." Vissza