Magyarosan, katonásan I.

Előszó

A trianoni zöld asztaloknál ellenségeink azzal is érveltek ellenünk, hogy a magyaroknak nincs is saját nyelvük, hanem azt szomszédaiktól vették át. Ha a magyar nyelv valóban csak az indogermán és más idegen nyelvek keveréke volna, akkor a magyar művelődéstörténet nem tudna olyan nagyszerű eredményeket felmutatni az irodalomban, tudományban, amelyekhez legközelebbi szomszédaink teljesítményei nem is hasonlíthatók. De azért van ok panaszra. A mai magyar művelt osztály nem törődik annyira a nyelv ügyével, mint ősei tették. Az anyanyelv eredetéről, történeti fejlődéséről csak kevesen tudnak ; a mai nyelv szerkezetét is alig ismerik, az idegen hatásoknak azonban könnyen meghódolnak. Elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy a legtöbben megelégesznek a szűkös iskolai ismeretekkel, a nyelv nemzeti jelentőségéről, nevelő erejéről és jövőbeli fontosságáról pedig fogalmuk sincs.
De a magyar katona nem sorolható a »nagyközönség« e közönyös táborába. Sokszor halljuk azt a megállapítást, hogy a magyar katona az ezeréves nemzeti hagyományok letéteményese és egyben a nemzeti értékek és érdekek védelmezője. Ránézve tehát nem lehet közömbös az anyanyelv ügye sem. A magyar katona a múltban sem csupán a harctéren áldozta fel életét a nemzeti ügyért, hanem szellemi munkájával, lelkesedésével, vagyonával küzdött a nemzeti művelődés és nyelv szolgálatában is (Bessenyei, Kisfaludy Sándor, Széchenyi stb.). Ma pedig kétszeresen kell ezt tennie, mert a magyarság a világháború súlyos csapásai árán újra visszanyerte állami önállóságát. Vissza