Magyarországi horvát, szerb és szlovén temetők, temetkezési szokások és sírjelek

Előszó

Az ember az életében két fontos eseményt nem tud követni: saját születését és halálát. A születéséről minden személy valamit megtudhat. Ez legtöbb esetben időhöz, időjáráshoz kötődik, vagy év, évszak viszontagságához. A halálesetről az utódok emlékeznek, vagy a falu közössége. Az emlékezetekben különösen megmarad az olyan temetés, amelynek napján zord időjárás volt. A hiedelem szerint ez azért következett be, mert a megboldogult bűnös volt - erről éveken át tudtak mesélni. A lakosság nem minden halált fogadott el igazságosnak: így az erőszakost, a váratlant, a nem vártat, vagy a korait.
Egyébként a horvátok, a szerbek és szlovének is a halált természetes jelenségnek tartják. Ennek ellenére mégis van különbség a halott iránti viszonyban. Tényként kell elfogadnunk, hogy az élők viszonya megváltozik a megboldogult iránt, mert többé nem azok, amik voltak. Az ő testük tabu lett. Ezért azon fáradoznak, hogy a megboldogultat minél előbb átöltöztessék és koporsóba tegyék. A múlt századbeli ötvenes évekig szokás volt az elhaltat még halála napján, vagy másnap délelőttjén eltemetni. Ez arra vezethető vissza, hogy nem volt kívánatos a halottat több napon át a háznál tartani, mert hittek abban, hogy a megboldogultnak már semmi keresnivalója nincs az élők között, mert csak szerencsétlenséget hozhat. Ez nem hozható kapcsolatba az egészségügyi következményekkel. Ismert, hogy a megboldogultat egykor a termetőbe nyitott koporsóban vitték ki, a ravatalon pedig a közvetlen hozzátartozók csókkal vettek tőle búcsút. Ez a szokás legtovább a szerbek között élt, míg a többi népcsoport már korábban felhagyott vele. A megboldogultat nem tarották elhalt lénynek, nem is hullának, hanem olyan személynek, aki földi életét felcserélte a túlvilágival. Vissza