Előszó
Előszó
Öt év történetét írtam meg, 1942-től 1947-ig, jórészt személyes élmények és tapasztalatok alapján, háttérben a nagyhatalmak roppant összecsapásának és végzetes tévedéseinek...
Tovább
Előszó
Előszó
Öt év történetét írtam meg, 1942-től 1947-ig, jórészt személyes élmények és tapasztalatok alapján, háttérben a nagyhatalmak roppant összecsapásának és végzetes tévedéseinek felvázolásával. Az öt év a magyar történelem legtragikusabb szakasza, vereséggel és bukással, majd újrakezdéssel. 1942. március 10-én Kállay Miklós a miniszterelnök; Horthy Miklós kormányzó gondos, tudatos választással nevezte ki, hogy adandó alkalommal kivonja Magyarországot a háborúból, melybe egy éve belekényszerült. 1947. május 30-án lemondott Nagy Ferenc, a háború utáni miniszterelnök, akit az összeomlás politikai kényszere állított a kormány élére. Egyikük sem volt felkészülve a sors-rendelte szerepre, a közibük eső 1945 a magyar történelem cezúrája.
Történelmünket nagy, drámai és tragikus események gyakran megszakították, de ugyanannak a rendszernek a folyamatosságát érintetlenül hagyták. A fordulópont 1945: lezárult az a hosszúhosszú folyamat, amit büszkén ezerévnek nevezünk és elkezdődött egy új korszak, aminek megjelölésére még nincs kellő távlatunk. Eddigi jellegében az új korszak mindannak az ellenkezője, amit az ezerév képvisel és szimbolizál, de akárhogy is lesz, akármit hoz a jövő, a fejlődés előreviszi a magyarságot, ismeretlen rendeltetése felé, nem pedig hátra, hogy megtörten, sírva a múltjára boruljon.
A magyar történelem nagy szakadását, az 1945-ös cezúrát szimbolikusan úgy foghatjuk fel, hogy az ezerév két választott embere háttal áll egymásnak: egyikük a múltba néz, a másik a jövőbe. Mindketten történelmi osztályt képviselnek, Kállay az arisztokráciát és a dzsentrit, Nagy Ferenc a parasztságot. Miniszterelnökségük (a közbül eső két év az átmenet agóniája) és egyéni tragédiájuk falra írt jeleit éppen azzal fejthetjük meg, hogy osztályaik anakronizmusként hatottak egy olyan helyzetben, amikor a dolgok jobb viteléhez új erőkre, korszerű eszmékre és határozott politikára lett volna szükség.
Az arisztokrácia és a dzsentri kiélte magát, esélyeiket és lehetőségeiket sorra eljátszották, tisztességgel és előnyökkel nem tudták
Vissza