Magyarok III. Világkongresszusa

Fülszöveg

Most, 1992. augusztusában rendezzük meg a Magyarok II. Világkongresszusát. Eddig kétszer szervezett ilyen nagyszabású sereglést Magyarország. Először 1929-ben, másodszor pedig 1938-ban, ekkor alapították meg a Magyarok Világszövetségét. Sajnos a két találkozó kisarjadt vetését - még a kalászba szökkenés előtt - kíméletlenül elverte a nagy, történelmi jégverés: a második világháború. Az elmúlt félszázadban még emlékezetüket is kifakította az idő. 54 év: három nemzedéknyi idő. Három kimaradt szívdobbanás a magyar történelemből. Ekkora szünetet kényszerített ránk a XX. század, pedig a Magyarok Világszövetsége alapítói a múlt század vége, e század eleje gazdasági, társadalmi, politikai katasztrófáinak áldozatait: az öt világrészbe szétszórt magyarságot szerették volna összefogni. Szerények voltak, legalább négyévenként nagy seregszemlét - világkongresszust - szerettek volna tartani. Ezt fogadták el alapszabályunkban. A kegyetlen század nemhogy ennyit nem engedett meg, de az elemi emberi parancs megtagadására akart kényszeríteni. Arra, hogy mondjunk le egymásról, felejtsük el egymást. Az idei augusztusra tervezett találkozó új történeli és új világhelyzetben szerveződik. A magyarság zöme - az anyaországban élő 10 milliónyi magyar - végre megszabadult a legutolsó kényszerhelyzetétől is: a szovjet birodalom hatalmától. Mostantól kezdve ennek a zömnek nem egy másik nép, nem egy másik birodalom oldalán vergődve kell a maga jövőjéről gondolkodnia, hanem saját megrendüléseine vagy képzeletének a csöndjében. De vajon belenyugodhat-e a zöm, hogy lélekben, gondolkodásában hozzátartozó részek továbbra is testvértelenül kallódjanak? Belenyugodhat-e abba, hogy a szétszóródás, mint a sors gonosz tékozlása szó nélkül maradjon? Egyre világosabban kell látnunk, hogy nemcsak a családnak, hanem a nemzetnek sincs életképes alternatívája újkori történelmünkben. Attól, hogy testvéreket országhatárok választanak el egymástól - összetartozásuk még nyilvánvaló. Hasonlóan vagyunk a határainkon kívül élő valamennyi magyarral. Ha eddig szétválasztottuk is magunkat kinti és benti magyarokra, egy új történelmi szellem bíztatására kezdjük meg magunkat összeforrasztani. Mert ne felejtsük el: a történelem nemcsak folyamat, hanem alkotás is. Egy jól meghatározható akaraterő megnyilvánulása. A Magyarok III. Világkongresszusa és a Világszövetség küldöttközgyűlése ennek az akaraterőnek lesz a főpróbája, s azé a drámaian gomolygó gondé, hogy a cserepeire hullott nemzetet a magunkban megőrzött mozaik darabkákból össze tudjuk újra illeszteni, ahogy történelmünk során jónéhányszor már megcselekedtük. A világ minden országából és földrészéről érkeznek magyarok erre a találkozóra, magyarok, akik ha államjogilag nem is, de érzelmeikkel, emlékeikkel és kultúrájukkal mindenestül hozzánk tartoznak.
Mit várhatunk ettől a találkozótól? Regényes összeborulásokat? Megható, hazafias könnyeket, s három napig érvényes, fölpántlikázott mondatokat? Én mást várok. A teljes egyetértés helyett azt, hogy legalább értsük egymást. Értsük meg végre: hogyha a nemzetek nem külső körülmények miatt szoktak meghanyatlani, hanem legbensőbb hibáik miatt, akkor felemelkedésükben sem a külső erők segítik őket, hanem legbensőbb erényeik. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedekben mibennünk, magyarokban mozdult meg legerőteljesebben a szabadulás ösztöne 1956 októberében. S ez a történelmi tény nem fizikai, hanem erkölcsi erőnkről tanúskodik. A Magyarok III. Világkongresszusát és a Magyarok Világszövetsége küldöttközgyűlését ennek a tudatnak és erkölcsi erőnek kell megszerveznie. Vissza