Magyarok és nyelvtörvények

Előszó

Ha egyszer elkészülne a XX. századi magyar nyelvészeti bibliográfia, abban a nyelvi jogokról szóló tanulmányok jelentéktelen számban szerepelnének. Az 1989-es rendszerváltások előtti időkben céhbeli nyelvészeink alig-alig foglalkoztak a nyelvhasználat törvényi szabályozásaival. Történészek, jogászok és szépírók értekezéseiben, esszéiben vagy nyugatra kicsempészett s ott kiadott írásaiban több szó esett a középeurópai nyelvi jogokról s jogfosztásokról, de a magyar nyelvészek a nyelvhasználat jogi vonatkozásait tárgyaló tanulmányokat nemigen publikálták. a század utolsó évtizedében aztán megváltozott a helyzet: nyelvészeink is megszólaltak. Először a kisebbségben élők: 1991-ben Lánstyák István, aki a magyar nyelv csehszlovákiai helyzetét elemezte 1918 és 1991 között, majd 1994-ben Szilágyi N. Sándor, aki olyan törvénytervezetet alkotott, amely a nyelvhasználat szabályozásának minden korábbitól gyökeres eltérő, a Romániában élő többség és kisebbségek valóban méltányos, harmonikus együttélését lehetővé tevő kereteit biztosíthatná. Tudománytörténészeknek való csemege, hogy a kolozsvári nyelvész Szilágyitól függetlenül, de vele egy időben, egy pécsi jogászprofesszor, Andrássy György a modern állam nyelvi jogának alapvető kérdéseit merőben új módon tárgyaló elméleti kutatást folytatott, aminek összegzése 1998-ban Nyelvi jogok címen tankönyvben is megjelent. A jogász elméletileg a nyelvész a kívánatos gyakorlatot leírva jutott el ahhoz az elvhez, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét használja. Vissza