Magyarok, akik szerették Japánt I.

Előszó

Gyerekkoromban, közvetlenül a háború után sok régi tárgy vagy annak töredéke került a kezünkbe. Játszottunk velük, s jó párszor ócskásat is. Általában két boltot csináltunk. Kiraktuk az árut, csodáltuk és ócsároltuk, alkudoztunk és a fizetőeszköz valamilyen gyümölcs volt. A játékot azért nem untuk meg, mert mindig előkerült valahonnan egy újdonság, eltört óra vagy egy régi képeslap, amikre általában a padlásokon vadásztunk. A miskolci utcát járták az ószeresek és a drótostótok. Máig a fülemben van, ahogy kiabálta "Ószeres-ószeres! Régiséget, apróságot, mindent veszek!". Láttuk, ahogy megvizsgálja a darabot, és megalkuszik az árra. Egy dolog megmaradt egész életemre, a szép formák, a díszítés mintázatának szeretete, valamint az, hogy bármit is nehezen dobok ki. Imádtam szerelni, és mérnök akartam lenni.
Elkerültünk Miskolcról Szombathelyre, onnan mentem a Műszaki Egyetemre villamosmérnöknek. A katonai sorozáson kerültem közelebbi kapcsolatba a párhuzamos osztályba járt Kühn Péterrel, aki az ELTE-n tanult. Megkedveltük egymást és közös albérletbe költöztünk. Éva nővére 56-ban disszidált és Londonban élt. 1964-ben hazalátogatott és segítségünket kérte régi petróleumlámpák felkutatásában, amik közül a szépeket - rézlábú, porcelán- vagy mintázott üvegtartójú és nem tipikus lámpaüvegű darabokat - megvette. Elmondta, hogy antik üzletük van és Londonban most nagy divat a régi petróleumlámpák villamosítása. „Te meg tudnád csinálni?" kérdezte. „Ha van hozzá jó szerszám, ez nem probléma!" mondtam magabiztosan. így történt, hogy a következő nyáron a New Kings road egyik antik boltjában Péterrel együtt segédek lettünk, és ezeket a gyönyörű darabokat, néhány csillárt is villamosítottam. Persze jártuk a város híres piacait - Bermondsey, Camden, Pimlico és Portobello road beszereztünk, szállítottunk és néha mi is beálltunk eladónak. A piaci napokon sokan csak kirakták dolgaikat az asztalra vagy a földre terített takaróra, a „stall"-jukra (stand). Az volt az igazi vadászterület. A boltnak egy angol és egy skót tulajdonosa volt, persze mindkettő pénzért csinálta, de igazi passzióból. Lenyűgözött iparművészeti felkészültségük, és ahogyan a különböző stílusokat azonnal felismerték. Imádták ezt a világot, sokszor úgy vettek meg dolgokat, hogy már tudták kinek fogják ajánlani. Néha olyan „vackot" is megvettek, amiben én nem láttam semmi lehetőséget, de igazuk volt. Ekkor jöttem rá, hogy a tárgyi tudásból micsoda jó pénzt lehet csinálni. Amit vettünk megtisztítottuk, ha kellett javítottuk, a bútorokat néha antikoltuk is és felárral eladtuk. Nekik köszönhetem, hogy láthattam lélegzetállítóan míves távol-keleti darabokat, porcelánból és ezüstöt is. Búcsúzóul azt tanácsolták: „Legyen stílusod és akkor komfortos lesz a világod!".
Gyerekkorban hallott japán mesék indítottak el a szigetország felé. Mindent elolvastam, ami a háború után Japánról megjelent könyvekből, cikkekből a kezembe került. Nem volt túl sok, a művészetet leszámítva sok negatívum volt leírva, különösen a II. világháborús Japánról. Néhány településen voltak emberek, akiket japánosnak hívtak a helyiek. Ok voltak azok, akik megjárták Japánt, zömében idősek, első világháborús hadifoglyok. 1967-ben a József Attila Szabadegyetemen kezdtem el japánul tanulni Major Gyula tanár úrtól, aranyos, jó pedagógus volt, mert egy kis kultúrát is adott a nyelvleckéhez. A vasárnap délelőttöket a Sport szálló kávézójában töltötte és ott szívesen beszélt tapasztalataitól, munkájáról. A japán kormánytól kapott egy japán írógépet, komplikált masinát, amivel megírta nyelvtankönyvét. Ebben az időben a Japán Nagykövetség minden évben bemutatott néhány klasszikus vagy modern filmalkotást, ami nyelvgyakorlásnak is nagyszerű alkalom volt. Vissza