Előszó
E fényképalbumot lapozgatva egy családi vonatkozású élmény sejlik fel bennem a megszépítő emlékezés látcsövén keresztül.
Szilágyságba hazafelé menet családommal, - otthonról haza, mint oly sokan,...
Tovább
Előszó
E fényképalbumot lapozgatva egy családi vonatkozású élmény sejlik fel bennem a megszépítő emlékezés látcsövén keresztül.
Szilágyságba hazafelé menet családommal, - otthonról haza, mint oly sokan, akik Hunyad megye hajdani iparvidékeit választották lakóhelyül, - néha a megszokott útvonalról letérve, a hegyek felé kanyarjuk utunkat. Alkalom az ilyen kitérő arra, hogy elfelejtett részek elárvult helyeit, ottfelejtett, drága lelkeit meglátogassuk.
Így történt ez 2008 nyarán is, amikor Brád felé elindulva Abrudbánya irányából igyekeztünk megközelíteni Kolozsvárt, s onnan szülőfalunkat, Szilágyperecsent. Összeszorult a szívem, amikor Kristyor református templomának tornya, mint ostromolt és megdőlt bástya bukkant elő egy kanyar mögül. Halottam róla, hogy előző télen a nagy hó megroppantotta a gerincét. Harcolt sokáig, kitartóan, elárvultan, elfeledetten, magára hagyottan, aztán beleroppant. Aszúk kicsi utcát, mely a műútról a templom felé vezet, véletlenül találom meg. Letérek, s nem tudom megmagyarázni önmagamnak sem, hogy mi hajt, mi vonz oda.
Három gyermekünk közül a legkisebb mélyen alszik a hátsó ülésen. A Brád előtti kanyargós, csendes emelkedők mély álomba ringatták. A két nagyobb érdeklődően figyel, s mikor feleségemmel kiszállunk, hogy körülnézzünk, titokban utánunk osonnak. .Református templom, csillag van a tornyán" - suttogják, mint temetésen szokás, aztán visszaülnek a kocsiba és onnan leskelődnek, mintha valami felfoghatatlan, titokzatos szertartás részesei lennének.
Vissza