Előszó
1989 - 2014. Két év, s ami köztük van az huszonöt esztendő. Hangzatosabban mondva: negyedszázad. Ez a huszonöt év emberi léptékkel mérve is úgy általában az ember földi életének egyharmada. Nagy idő. Egy közösség életében is számottevő, avagy csak egy csöpp az idő végtelen tengelyén. S mert a közösséget emberek hozzák létre, emberek éltetik, így a huszonöt év bizony tiszteletet parancsoló lehet. Különösen tájainkon s napjainkban, ahol, és amikor felvidéki közösségről sem igazán beszélhetünk már, felbomlóban vagy fel is bomlott már, mert felbomlasztották, az egyéni érdek vált mindenhatóvá, ahogy azt vezénylik a világuralom, a pénzvilág ismert gócaiból. Akik ezt nálunk tették, külső, idegen megbízásra tették, hogy amúgy is szétszakított nemzettestünket még szétforgácsolttabbá omlasszák, mert így akadálymentesen érik el az áhított céljukat, a századok óta dédelgetettet, próbálgatottat irtó háborúkkal, vesztett csaták sulykolásával: a SZERETET népének, a MAGYARSÁG megsemmisítését. Hogy ne a testvéri SZERETET, amelyet Hunor és Magor testesít meg, hanem Káin és Ábel, a gyűlölet uralkodjék a világon.
És mégis: a züllesztés, az agymosás, a bűnös nemzettel való megbélyegzés ellenére, a szüntelen butítás, az igaz magyar múlt eltitkolása, a múlthamisítás ellenére élünk, ahogy jó Sajó Sándorunk írta:
„ Vagyunk még magyarok,
Szomorúk, némák, álmodók...
Oh, Uram! Hitet adj nekünk,
Hogy születik még nagy idő
S lehet még egyszer azt üzenni,
Hogy bánatunkból fölriadni,
Vergődésünkből szárnyra kapni,
Szabadságunkért harcba menni
Leszünk még magyarok!"
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal