Magyar Uriasszonyok Lapja 1934. május 20.

Előszó

A májusi nap átragyog a kristályvázán, szikrázik az üveg, mint a csiszolt gyémánt és a piros pünkösdi rózsa lángra lobban benne, a vér forrón izzó színét ontja az üvegveder, betöltve szobámat a május örömével. Valahányszor rám virrad pünkösd reggele és mosolyogva nézem a vázából kibuggyanó piros rózsákat, fölébred bennem egy megható emlék. Boldog gyermekéveim pünkösdnapját a hegyen töltöttem, kis pajtásaimmal együtt, mindig ugyanabban a házban. Még áll a ház, lepergő vakolatja, megkopott homloka az idő múlását és az öröm múlandóságát idézi eszembe. Az egykor vidám, hangos hajlék zöld zsalugátere szorosan bezárva. Az elnémult ház becsukta a szemét örökre... A sárga házban, ott fönn a napsütötte hegyoldalon, egykor az életöröm fülemüle-dala csattogott. Piros pünkösd napján, évről-évre fölkerekedett a mi városi kisdiák-hadunk, hogy lármás boldogsággal ostromolja meg Jánoskáék erdei paradicsomát. Talán tizenháromévesek lehettünk, mikor az emlékezetes esemény történt. Az, amit a pünkösdi rózsa lelkembe idéz minden pünkösd reggelén... Vad mohósággal telepedtünk a hosszú asztal köré a futórózsás verandán és mohón majszoltuk a haboskávét, amit Jánoska szép szelíd mamája töltött az öblös findzsákba. A halovány arcú, tavaszmosolyú fiatal asszony még virágot is tett elibénk: karcsú kristályedényben, harsogó-piros pünkösdi rózsát. De ő maga nem volt sehol: visszahúzódott, hogy ne zavarja zabolátlan jókedvünket. Egyik fiú — Gyurka volt a neve, de mi csak !--EndFragment-->
Vissza