Előszó
Tiszta sor, hogy mindnyájunkat alaposan elnyű az élet. Megszerezzük a diplomát, a tudást, nagynehezen egy állást s aztán elnyel bennünket valami hivatal. Még ha különleges tehetségünk szárnyat is bont, minden lázongó álmunkkal együtt beszorít bennünket az élet valami pályára. Nagyon kevesen röpködhetnek szabadon, sínek nélkül, nem ismerve sem a sablont, sem a robotot. A tömegsorsot az teszi elviselhetővé, hogy vannak kartársak, barátok, társaságok, együttérző kollégák. Van kari szellem, van köztük szolidaritás, van közös harcuk, egyesületi viharuk, tömörülhetnek, panaszkodhatnak, kiléphetnek sérelmeikkel a nyilvánosság elé és éreztethetik a hatalommal, vagy a közönyös társadalommal, hogy mi az a testületi erő. Tehet-e egyetlen lépést is, vagy emelkedhet-e csak egy létrafokot is a házitanítónő ... Egyáltalán: ismerjük-e a házitanítónő tragédiáját? Tudjuk-e, hogy miképpen sodródott ki a kartársi közösségből? Egyedül van, kollégák és a testületi szellem védelme nélkül, ha akár itt járja a magas emeleteket a gyerekekhez Budapesten, akár egy tanyán stoppolja a tanítványa harisnyáit, öt kivágta az élet abból a zsongító közösségből, ahol a kartársak humora segít elviselni a kis fizetés óriási kitüntetését. Rossz sorsa száműzte öt a kari összetartás emberi melegségéből, nincs okihez szóljon, nincs senkivel közös ügye, közös emléke, közös izgalma és lelkesedése. Messze került a nagy állami, fővárosi, egyházi és más közéletek egy szellemben összeforrt hatalmas tanszemélyze-' tétől. Zsebében ugyanazzal az oklevéllel, mint aminővel ezek a ranglistába, osztályokba és fizetési fokozatokba sorozott kolléganők, ő neki vállalnia kellett a rangtalan, reménytelen, nyugdíjnélküli és reggeltől késő estig tartó szolgálat keserű kenyerét. Nem a tudása volt kisebb, amiért így kimaradt a kinevezett tanerők sorából, hanem gyengébb volt a protekciója, gyengébb a könyöke, gyengébb a szerencséje és talán halkabb volt a hangja. Szerényen és lesütött szemekkel állt meg valaki előtt, ha pályázott egy fényes állásra. Észre se vette s az élet máris kisodorta egy távoli faluba, vagy egy pusztára. A jómódú vidéki úriházak csöndes dísze lett, hangtalan berendezési tárgya, házitanítónő, akitől elvárják, hogy ilyen száműzötten is, ilyen társtalanul is örökké ontsa a mosolyt, a derűt, a tudást és az életkedvet a család szemefényére, a reá bízott gyermekre, és ne hanyagolja el a gyermek ruhácskáját se, gondozza körmeit, fésülje meg a borzas nebulót, szeresse, nyissa ki a lelkét, ezt a csodálkozó és gyönyörű gyermeki lelket.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal