Magyar Uriasszonyok Lapja 1929. november 20.

Előszó

Részlet:
"Messze van még és máris rágondolunk. Arra a békességes, biztató, tiszta hangulatra, amely a Megváltó születésével az emberiség lelkét betöltötte. Arra a jóérzésre, amely a bethlehemi jászolból szállt ki, len időkig emlékeztessen Isten és ember iránt való kötelességeinkre, ezek közt is elsőnek a szeretetre, a kölcsönös megbecsülésre, jóságra, méltányosságra, megértésre, igazságosságra. Dolgos hétköznapok egész sora választ el még tőle, de máris érezzük karácsony lehelletét. S mintha a puszta megérzés is elegendő volna, hogy elsimuljanak az életgond szántotta barázdák homlokainkon, már a gondolattól is megaeélozódnak izmaink, hatványozódik tetterőnk, izmosabbá válik akaratunk, mert hatalmas erkölcsi erőnk forrása rejlik karácsony misztikus ölében. A lélek harmóniájának, az Istenhez igyekvő ember átszellemülésének ünnepe a Megváltó születése, amiből egész esztendőre való reményt merít az ember. De hiába a lélek emelkedettsége, a szív megtisztulása, ha az ünnepi áhítatból a kegyetlen valóság brutálisan kiragadja az embert. Ettől a fájdalmas érzéstől, ettől a sebző csalódástól akarjuk megkímélni a magyar társadalom egyik legértékesebb vezetőrétegét, a köztisztviselői osztályt, amikor ime. karácsony elé harangozunk a mi szerény, de talán mégis messzire hangzó szózatunkkal. Évtizedes szokás, hogy karácsonyra apró-cseprő jutalmakat és segélyeket osztanak ki a tisztviselők között. Különféle címeken adják ezeket a pénzeket és mivel az összegek nem valami jelentősek, bizonyos hivatalnoki akasztófahumorral „pofapénznek“ keresztelték el. A tapasztalat azt mutatja, hogy karácsony előtt négy-öt nappal még egyetlen hivatalban siem tudják, ki mennyit fog kapni. Nem állítjuk ugyan, de a valóságban úgy fest a dolog, mintha valami perverz gyönyörűséget okozna egyes magasállású uraknak, hogy az utolsó pillanatig kétségben hagyják az alárendelt személyzetet és mikor végre kiosztják a pénzeket, már be is köszöntött az ünnep, amely a lázongó keserűséget pillanatnyilag elfojtja. Ünnep múltával pedig már csak a befejezett tény utólagos fájdalomhatásai mutatkoznak. De a tüske ott marad1 a szívekben. a megbántottság érzete, a lekicsinylés tudata marcangolja és jönnek a kedvetlen, a megrontott, a rideg hétköznapok. A magyar tisztviselőknek ezt a tömeghangulatát szeretnék mi megjavítani, mosolygó karácsonyi arcokat látni, a családi kör szelíd derűjében bizakodva fellángoló gyertyácskák fényében gyönyörködni. Olyan súlyos kívánság, olyan teljesíthetetlen vágy ez?..."
Vissza