Magyar Szemle 2007. április

Fülszöveg

Bartókot és Kodályt a magyar szellemi élet ma szinte olyan elfeledettségben tartja, mint 1925 előtt, ameddig zárva tudták előttük tartani a vaskapukat a középszer korifeusai. Hangsúlyozom: a szellemi élet - helyesebben, az értelmiségi diskurzus az, amelyik érdektelennek tartja őket. Mert játsszák, énekelik őket napról napra. A zenében könnyebb elválasztani a valódit a hamistól, a pótléktói. [...]
Kodály az éneklő, zenélő tanítványok, gyerekek egyre növekvő körének lett pátriárkája, de ennek messzebb mutató jelentősége, szellemének lényege nemigen érintette meg a magyar szellemi elit más köreit. Pedig, tudjuk, az ő élete is fontos jelkép volt. Csendesebb kultusza egyértelmű: a megmaradásnak, az alkotó megmaradásnak lett egyik nagy mintája történelmünkben. Abban a történelemben, amely bővelkedett a kodályi helyzet sanyarúságában - amikor a mélyben kellett építeni türelemmel, tűrve, kitartóan. A jövő számára építeni vitális dolgot - mozgalmat, intézményrendszert. Halála után érik be hatásának újabb hulláma, a korosztályokat megmozgató táncházmozgalom.
A két férfi folytonos harcban fogadtatta el magát és gondolatait a világgal. Ezt lehet és kell is ábrázolni, és bővelkedik olyan epizódokban, amelyek látványosak. El kell azonban kerülni a művészéletrajzoknak azt a kedvelt toposzát, miszerint a nagy művészt a világ nem érti meg, nem fogadja el. Ez a toposz ugyan az ő esetükben sokáig volt érvényes, de hitelessé, lényegivé csak személyiségük mélyebb rezdüléseinek megmutatásával tehető. És itt rejlik az a titok is, hogy miért korszerű ma az ő alkotásuk.

Kodolányi Gyula Vissza