Magyar Szemle 2000. október

Fülszöveg

Az újrakezdések heroikus küzdelmének fontos részesei a tudás emberei, az értelmiségiek. Történelmünk során számtalanszor megmutatkozik, hogy társadalmi funkcióit tekintve a magyar (általánosabban: kelet-közép-európai és kelet-európai) értelmiségi több, mint csupán szakértelmiségi. A gyenge polgárság viszonyai között a tanult ember - kényszerből - nem csupán „tudós". Példáinkat vehetjük a peregrinusok korából is: Pápai Páriz Ferenc, az idősebb, nemcsak szótárkészítő, de orvostudományi közíró is; Misztótfalusi Kis Miklós értelmiségi, meg nyomdai vállalkozó is; Köleséri Sámuel bányaszakértő és kormányhivatalnok. De nem csak a nagy és ismert nevek támasztják alá megállapításunkat. Egy kis falu papja - ismét csak jórészt szükségből - valószínűleg sokkal több funkciót látott el e tájakon, mint nyugati társa: segített a hatóságokkal való leveledéiben, szervezte a helyi társadalmat, gyakran előmozdítója volt a korszerűbb gazdasági eljárásoknak, s sűrűn a lakosok politikai tudatosságának ébren tartója. [...]
Gyenge polgárságú térségünkben - ahol a történelmi megkésettséget a huszadik században tovább súlyosbította a négy évtizedes kommunista társadalomátalakító kísérletezés a maga polgárságrombolásával - az 1989-90-es rendszerváltoztató fordulat során minden országban kimutatható az értelmiségiek kiemelkedő aránya az új demokráciák politikusi rétegén belül. Hiszen nem volt - honnan is lett volna - professzionális polgári politikus; ezért tehát orvosok, egyetemi tanárok, újságírók, tudományos kutatók soraiból kerültek ki a demokratikus politizálás vezetői. Vissza