Magyar Szemle 1998. február

Fülszöveg

Van ennek a vízlépcsőügynek egy titokzatos eleme. Ez pedig az egész elképzelés irreális konoksága. Mintha az ügyet valamilyen örökmozgó motor hajtaná előre; valaki egyszer beindította, és most senki sem tudja vagy meri megállítani. A kívülálló szakemberek ellenérvei világosan bizonyították a vállalkozás súlyosan káros voltát, s ezek az érvek széles körben ismertek lettek a laikus lakosság előtt a többé-kevésbé teljes sajtózárlat ellenére. Tehetetlenül ülünk tehát, és megbabonázva figyeljük a fejleményeket; mint amikor rögeszmés ember viszi végbe a színpadon a saját logikájú, de a józan észnek hadat üzenő tetteit.
Ahol az órák előbbre járnak, sorra vetik el, és hagyják félbe a síksági vízi lépcsők építését. Népszavazás vetette el az új dunai lépcsőt Ausztriában; Olaszországban a szakértők végleg lemondtak a vízlépcsőrendszer építéséről néhány évvel ezelőtt a Pó-alföldön, a Szovjetunióban sorra állítják le az ázsiai folyóeltérítési munkálatokat, s a sornak láthatóan nincs még vége.
(...) Nálunk azonban kormányzati szinten komolyan még nem vonták kétségbe. így hát, ha egyes vízügyi tekintélyek szeretnének maguknak egy emlékművet a Dunán, Nagymarosnál, hogy mindenki láthassa, hát legyen nekik - s nekünk, hirdesse fejlettségeket. De csak a balekségünket hirdeti majd. Csúnyán rászedtek minket. Milliárdok és bizalomvesztés egy vízlépcsőért, amely energiát alig ad (az országos fogyasztás 3,5%-át), öntözésre szükségtelen, mederszabályozásnak sokszorosan eltúlzott. No igen, leúszik majd rajta néhány nyugatnémet uszályhajó, kicsivel több, mint eddig - ők fizetik majd vajon Győr és Esztergom csatornázását, az elpusztuló termőföldek meliorizációját? Vissza