Magyar századvég

Előszó

Ha az angol e szót kimondja: "viktoriánus", pontos kép merül fel benne egy pofaszakálas, komoly gentlemanről, derékbeszabott hosszú redingotban, amint éppen a Times-et olvassa, kicsit kopott fényképnek, kicsit karikaturának hatón, tiszteletet parancsolva s egy árnyalatnyit nevetségesen. A kép egy életstílust is kifejez, a tehetősség és az (óvatos) életélvezet korszakát, a megbízhatóság és az (akaratlan) unalom, a fellendülés és a (túlságosan) hosszú béke, a virágzó kereskedőházak és a viharzó képviselőházak idejét, gyárakat és klubokat, ipari kiállításokat és music-hallokat. Közben nőket is lát, csipkés alsószoknyában és plörőzös kalappal, ájulásig befűzve, de az öntudatosságig emancipálva, napernyővel és könyvvel, szemérmesen és titkolt szenvedéllyel, dámának és kokottnak egyformán beválón. Majd lakásokba pillant be, vidéki úrikastélyokba és városi szalonokba, masszív bútorok közé, plüs, selyem, bársony sötétomlású drapériába, hideg ebédlőkbe és vak hálószobákba. Az utcákra is jut oldalpillantás, imponálóan csúnya új épületekre, emeletes omnibuszokra és mindig siető, sodródó szürke tömegre. S föléled az emlékezése az örökké élő, főkötős öreg királynéra, udvari bálokra és arisztokrata estélyekre, katonai parádékra és flottademonstrációkra, parlamenti vitákra és utcai felvonulásokra. Lázadó költőkre és engesztelő regényírókra is emlékezik, tudósok végeérhetetlen vitáira, feltalálók, technikusok meg-megújuló izgalmára. De tud a nyomortanyákról is, a mélyben erjedő nyugtalanságról, anarchisták villanó késéről, sztrájkokról és rendőrattakokról. Igen, ismer rá, mindez így együtt "viktoriánus", együtt adta a polgári keretet, nagyságával és kicsinyességeivel, önérzetével és aggodalmával, tündöklésével és bukásával. Ez volt a nagyratörő század, melyet stupidnak bélyegezhetett meg a rákövetkező nemzedék s amelynek most, lelkesülés és ellenérzés multán, külső-belső képét próbáljuk újraélni. Vissza