Magyar Szabadság

Előszó

Bethlen Miklóst Rabutin, Erdély francia származású császári generálisa egy „jámbor szándék"-a miatt elfogatja, Tizenkét esztendei fogság vezeti önéletírásának mélyen szántó elmélkedésére. Fogságában elvonultatja szeme előtt mégegyszer azokat az emlékeket, melyeket hosszú élete folyamán összegyűjtött, tanulságul utódjainak, s egész Erdélynek. Fogságában látja világosan, hol veszett el Erdély, hogyan jutott fényes fejedelemségből gyarmattá. Itt látja, mit kellett volna tenni Erdély független szabadságának megóvására. Már későn. A börtön kapui nem nyílnak meg többé számára.
Rákóczi Ferenc a wienerneustadti fogságból menekül izzadt és párás lován. Fogságból a szabadságba, egyéni megkötöttségeinek félrehányásával egy ország szabadságmozgalmának élére. Eddig csöndes, hallgat, távol tartja magát minden félremagyarázható cselekvéstől. A bécsi udvar neveltje, úgylátszik érdemes tanítvány. Ez az izgatott éjszaka azonban elfelejtett érzéseit lázítja föl. Már tudja, mennyire magyar, azt is kezdi sejtem, milyen kötelességekkel jár ez a fölismerés. Amikor útjának végére ér, már az a férfiú ő, akit az erdélyi rendek II. Rákóczi Ferencnek, nagyságos fejedelemnek fognak tisztelni. A Bethlen Miklóssal elfullasztott erdélyi szabadság az ő zászlójára kerül.
Széchenyi István a sors elleni lázadásában nem ismeri az izzó forró szavak hatalmát, amikor a 48-as események fölötti kétségbeesését veti naplójának bizalmas oldalaira. A magyar nemzetet félti, a magyar szabadság veszett el hite szerint a fegyverek fáradt elnémulásával. Bírhatják ezt a rettenetes megpróbáltatást az ő örökké lázas, s már kimerült idegei? Lehet még olyan folytatása az ő életének, mint amilyen eddig volt? Hol kezdje a munkát az ország összetört roncsain? Hová és miért építse az új hidat, s kinek, arabságba került magyarnak? A döblingi börtönnek való szanatóriumba húzódik vissza, ott elmélkedik és álmodozik és kesereg tovább a magyar szabadságról.
A sors milyen torz játéka az, hogy a magyar szabadság nemcsak ennek a három, világító magyarnak példájában kerül a börtön fogalma mellé, de akárhányszor a Zrinyik, Frangepánok, Kazinczyk, Kossuthok és annyi más magyar életéről beszélünk, a magyar szabadság gondolata mindig a börtön képét idézi.
Vajjon azért ismétlődik ez a vízió úntalanul nemzetünk történetében, mert sohasem hallgattunk eléggé rájuk, akik egyéni példájukkal és tragédiájukkal mutatták a magyar szabadság útját? A magyar szabadságét, messze évszázadok legkeservesebb megpróbáltatásának nehéz, de tiszta s egyetlen útját. Ma amikor Magyarország végre a magyaroké, elég alázatosak vagyunk az ő tanításaikban erősíteni függetlenségünk és szabadságunk nemes érzését? Oh, hallgassuk őket, hallgassunk rájuk. Életükkel, börtöneikkel bennünket tanítanak. Vissza