Magyar sportévkönyv 2009

Előszó

Kedves Sportbarátok!
Minden alkalommal megtiszteltetés arról írni e könyvet bevezető előszóban, mi történt a magyar sportban. Amikor az olimpia évéről foglalom össze gondolataimat, képletesen ünneplőbe öltözöm: elvégre az olimpiai mozgalom számára ez az esztendő magasztos, semmihez sem fogható.
Alig több mint két hét: ez alapján méretünk meg mindannyian. Négy év munkája kerül mérlegre, sportolóké, edzőiké, segítőiké - és a miénk is. Bizony, megméretünk mi is. Szervezzük a kint tartózkodást, ügyelünk a doppingellenes küzdelemben arra, hogy az olimpikonok minden szabályt betartsanak, meggyőzzük támogatóinkat, érdemes áldozni erre a csapatra, a beérkezett összegeket pedig a legjobb tudásunk szerint osztjuk fel sportágaink között, elvégre a szükség egyre nagyobb úr, ezt aligha kell bővebben ecsetelnem. Aztán a láng fellobbanásának pillanatában kezdetét veszi egy szavakkal és képekkel nehezen visszaadható, hatalmas hömpölygés, hullámzás, amely mindannyiunkat felragad és magával sodor, hogy aztán valamikor a tizenhetedik nap végén mintegy letegyen a képzeletbeli fövenyre, ahol egy kicsit kiüresedve, kicsit meglepetten konstatáljuk: vége.
Pekingben sem volt ez másképp. Illetve, ez az olimpia egy kicsit mégis különbözött az előzőektől. Be kell ismernünk: nem szoktunk hozzá, hogy ilyen hosszú ideig kell várnunk az első aranyéremre. Sok, nagyon sok olyan eset volt - magam hetet tartok nyilván -, amelynél egyetlen gólon, tuson, apró momentumon múlott, hogy sportolónk, csapatunk a dobogóra állhasson.
A hatalmas forgatagban egyre nehezebb volt szembesülni azzal: a tehetség, amely eddig mindig felülkerekedett a még oly mostoha felkészülési körülményeken, most először nem volt elegendő. Nem, mert a vetélytársak többsége szinte minden sportágban jóval korszerűbb edzésmódszerekkel és - legalább, ha nem ennyire fontos - sporttudományos háttérrel készültek, ráadásul a világ egyre nagyobb részén válik a sport az egyik legfontosabb, a nemzetek számára elsődleges jelentőséggel bíró területté. Engedjék meg, hogy ne kezdjem sorolni az érveket, egy adott ország mi mindent profitálhat abból, ha komolyan támogatja a versenysportot, az olimpiai csapatot. Legyen elég annyi: Pekingben minden eddiginél egyértelműbb jelzést kaptunk: ha méltóképp szeretnénk szerepelni hagyományainkhoz, vagy ha pusztán megfelelően ki akarjuk aknázni a Magyarországon pallérozódott versenyzők tehetségét, az edzők elszántságát és tudását, ha igazi, nem papíron vagy stúdióban gyártott, hanem valódi teljesítményt felmutatni képes példaképeket, hősöket akarunk a fiatalok elé állítani, akkor sokkal többet kell tennünk. Nekünk, a Magyar Olimpiai Bizottságban, és mindenki másnak, aki tehet az olimpiai csapat, a magyar sport érdekében.
Akadnak olyanok, akik azt mondják: a helyünkre kerültünk. Én nem osztom ezt a nézetet. Nem szabad beletörődnünk, hogy leromlik mindaz, ami korábban működött, ami oly sok örömöt okozott ennek a nemzetnek. Én azt az álláspontot képviselem, amely szerint hatalmas szüksége van az embereknek sikerekre, márpedig a sport elsődleges örömforrás - amely egyszersmind az országnak is jó hírét viszi szerte a világban (nemrég megtapasztaltuk, milyen, az életminőségünkre nézve negatív következménnyel jár, ha más okból rossz hírünket költik).
Azt hiszem, amikor az érmekről, az aranyérmekről szóló oldalakat olvassa az ismét kiváló színvonalon elkészült könyvben, valami csodálatos bizsergés keríti majd hatalmába önt is, kedves olvasó. És megérti, miért fontos, érdemes oly sok mindent feláldozni azért a tizenhat napért. Vissza