Magyar parádé

Fülszöveg

Lófasz a té seggébe, elvtársnő drága, ezzel fogjuk rányitni az ajtót, nem merek visszajönni, azt hitte; nem merek reklamálni, ugye? Az ám, de most tévedni tetszett, Magyar Edével ez nem megy, reggel még bedőlt a mézesmázos szövegnek, de másodszorra nincs pardon! Tekintsem meg a lakást, még véletlenül se nézzem, ugye, tekintsem, és ha elnyeri tetszésemet, tudassam, naná, majd nem tudatnám, de kegyed röhög a markába, csak azt nem tudom egyelőre, a főnökével együtt röhög-e, vagy partizánkodni méltóztatott, az is ki fog derülni, ne féljen semmit, gondolták, olcsón kifizetik a hülye prolit, kap egy címet, ami nincs is, hadd keresse a marha, azt aztán megtekintheti, ha megtalálja! Számonkérni úgyse meri, hogy hova küldték, elég szégyen lesz az istenadtának, hogy egy pesti címmel se boldogul, erre tetszettek spekulálni, ugye? Lehet, kérem, csakhogy én az a bizonyos visszajövős fajta vagyok, aki a kegyed pofájába tömi a kiutalást, mert lehet, hogy hülye, kültelki alaknak szíveskedett nézni az öreg harcost, akit mostanság le szokás sajnálni, hiszen se pénzem, se plecsnim, se nagy beosztásom, de öntudatom az van doszt, elvtársnő drága, és ez a bibi, ezért lesz maga tüstént pofán mázolva...
Kezét csókolom, tetszik emlékezni, reggel már jártam itt, nyitotta Ede a titkársági ajtót, mik jönnek ki a számon, te jó ég, nem gazsulálunk, nem kéricskélünk, balhézunk! De bizony mosolygunk is, ácsorgunk is türelmesen a küszöbtől alig egy lépésnyit beljebb kerülve, kivárjuk, amíg a drága elvtársnő leteszi a telefonkagylót, khm, izé, a torkunkat is milyen tisztelettudóan, halkan köszörüljük, a rohadt életbe, ettől van ez, ettől a párnázott ajtótól, ezektől a vastag szőnyegektől és függönyöktől, no meg persze attól, hogy az első emeleten vagyunk, ahová nem jön liften az ember, hanem fölcaplat a bordó futószőnyegen, mint ahogy mindenkihez az elsőre kell menni, aki elnök, főtitkár, vagy igazgató valahol, ez már amolyan néma figyelmeztetés, hogy húzd be a farkad, vedd szerényebbre a formát, vedd lejjebb a hangot, mint ahogy vesszük is, hiszen nem bömbölünk, áhitattal lessük, amíg az elvtársnő füle és válla közé szorított kagylóval jegyzi, amit mondanak neki, észre se vette talán, hogy a szobába léptünk, dehogy is zavarnánk, csak magunkban fohászkodunk, hogy emelné föl már azt a rusnya, apácásan csúcsos állát, hegyes orrát, savószínű szemét, legalább annyit kiolvasnánk a tekintetéből, hogy eszébe jutott-e, kik vagyunk... Vissza