Magyar orvoséletrajzi lexikon

Előszó

Az orvostudomány múltja, a neves orvosok életműve iránti érdeklődés szinte az ókortól kezdve nyomon követhető. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, a tapasztalati alapokon nyugvó medicinát „fokozatosan" orvostudománnyá formálta át, és ez az új szemléletű orvostudomány elindítójává vált az orvostörténelem művelésének is. Az orvostörténeti kutatások célja kezdetben a régi orvosi ismeretek maradandó részeinek a kiemelésére, a múlt orvosi gyakorlatának feltárására és elemzésére, az összefüggések megállapítására terjedt ki. Az ilyen jellegű kutatások a 18. században kezdődtek el, születtek meg az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A kutatások ösztönzői általában az egyetemek voltak, ahol értékes könyvtárak és irattárak, valamint a 19. század közepétől tanszékek és formálódó egyetemi múzeumok álltak az új szaktudomány művelőinek rendelkezésére.
A középkor érdeklődése elsősorban a neves orvosok életművére és munkásságuk feltárására korlátozódott, hiszen orvosi Ismereteiket az ókori szerzők műveiből nyerték, vagy azok kiegészítései álltak tanulmányaik középpontjában. Ilyen munka volt például Ibn Abu Oseibia 13. századi kódexe, amelyben a szerző az ó- és középkori görög-római, hindu, arab és keresztény orvosok életútját, munkásságát és kézirataikat ismertette. Hasonló jellegű Giovanni Tortelli genovai orvosnak a munkája is a 15. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvostörténeti jellegű orvoséletrajzi lexikon Symporien Champier (1472-1535) Liber de medicinae claris scriptoribus című munkája, amelyben a szerző nemzetenként csoportosítva ismerteti a neves orvosok életútját és munkásságát. Az előbbiektől lényegesen eltérnek Anton van der Linden (1609-1664) De scriptis medicis libri duo (1637), illetve Manuductio in medicinam (1639) című könyvei, hiszen ezekben a munkákban a szerző - az életrajzi adatok mellett - az orvosi gondolkodás fejlődését is figyelemmel kíséri.
Az orvostörténeti szakirodalom Daniel Le Clerk (1652-1728) francia orvost tekinti az orvostörténelem mint új szaktudomány megalapozójának. A Genfben működő Le Clerc 1704-ben jelentette meg nyomtatásban Historie de la medicine című alapvető munkáját, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalja, összefüggéseket keresve az orvosi és a politikai történelem területén. Elsősorban az európai medicina fejlődését követi nyomon, felfedve a kapcsolatokat az ókori népek gyógyító kultúrája, az arab és a keresztény orvostudomány között. Le Clerk hatására sorra jelentek meg a különböző feldolgozások, mi több, megindult az egyetemi orvosképzés történetének a kutatása is. Bár az első „orvostörténészek" még izoláltan fejtették ki tevékenységüket, munkálataik középpontjában már az egyes híres orvosok életútjának feltárása, hatásaik felderítése állt, és ezt az egyes életrajzok és munkásságok adatainak felsorolásában is kifejezésre juttatták.. Vissza

Fülszöveg

Magyar orvoséletrajzi lexikon
Ez a kötet, amely közel 2000 orvos, gyógyszerész, állatorvos (és természetesen az ember- vagy állatorvoslással valamilyen formában kapcsolatba kerülő biológus, botanikus, kémikus, antropológus stb.) életrajzát tartalmazza, lényegében az első hazai kísérlet abban a tekintetben, hogy az úgynevezett élettudományok régi és közelmúltbeli nagyjainak pályafutását önálló orvoséletrajzi lexikon formájában tárja az olvasók elé.
KAPRONCZAY KÁROLY (1941) az ELTE bölcsészkarán 1968-ban nyerte el történelem-könyvtár szakos oklevelét. Tanulmányai befejezését követően (1969-ben) a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár munkatársa lett. E feladatköréből következően 1972-ben muzeológia-levéltár szakos oklevelet is szerzett. Ugyanebben az évben doktorált, és kapott osztályvezetői megbízatást. 1985-ben az intézmény helyettes főigazgatója. 1991-ben kelt mb., 1999-ben végleges főigazgatói kinevezése. 2003 óta rendelkezik PhD. fokozattal. Kutatási területei: orvos-, gyógyszerészet- és művelődéstörténet, magyar-lengyel történelmi-politikai és kulturális kapcsolatok, Kelet-Európa története. Eddigi működése során számos könyvet és nagyszámú szakmai írást publikált.
Főbb művei: Körmend egészségügyének története (1983), A Baltikum rövid története. Szakadatlan harc (1991), Akkor nem volt Lengyelország (1992), Lengyel katonák magyar földön (1995), A magyarországi lengyelek története (1998), Refugees in Hungary (Shelter from strom during World War II) (1998), Magyar-lengyel orvosi kapcsolatok (lengyelül, 1999), A magyar-lengyel történelmi kapcsolatok évszázadai (2000), Tudós és politikus: Antall József (2001), A magyar egészségügy 125 éve (2001), Győry Tibor (2002), Adatok a magyar orvosok és gyógyszerészek történetéhez (2002) A pesti orvosi iskola (2002), Semmelweis (magyarul, németül, angolul, 2003), Orvosképzés Közép-Európában (2004)
TÓTH MAGDOLNA 1978-ban szerzett az ELTE Bölcsészkarán magyar-könyvtár szakos oklevelet. Az Eötvös-Kollégium könyvtárának a főtanácsosa. Hosszú évek óta készít elő kiadásra különféle tematikájú könyveket.
BIERNACZKY SZILÁRD olasz-néprajz-magyar szakos bölcsész. Az elmúlt másfél évtizedben több mint 100 különféle tematikájú szakkönyv és közel tucatnyi folyóiratszám kiadói szerkesztését végezte el. Vissza