Magyar Nyelvőr 1996. január-március

Előszó

A Szivárvány című, chicagói és budapesti közös illetőségű irodalmi, művészeti és kritikai szemle idei augusztusi számában írtam a következőket: „Ha élne, még csak ez év november 24-én lenne 80 éves, de fájdalom, immár több mint másfél esztendeje nincs közöttünk. 1993. október 11-én elragadta körünkből a kegyetlen, kérlelhetetlen halál. Ám bármennyire megváltoztathatatlan is ez a szomorú tény, általa - legalábbis számomra - mégis az igazolódik fényesen, amit Gyulai Pál mondott Eötvös József sírja fölött: »Á halál sohasem győzedelmeskedhetik a szellemen.« Testi, fizikai mivoltában Lőrincze Lajos már nincs köztünk - alighanem mennyei íróasztala előtt ül, előtte cédulahalmaz, az asztal szélén egy kis tálon alma, bicska -, de szelleme, nos, az itt él körülöttünk, velünk, bennünk, s nemhogy halványodna az idők folyamán, inkább egyre erősödik, egyre jobban átjár bennünket. Gondoljunk csak bele! Halála után alig egy hónappal már létrejön a Lőrincze-díj, amely a nyelvművelő tevékenység legrangosabb elismerése. Már eddig két iskola vette fel Lőrincze Lajos nevét. Szülőfalujában, Szentgálon az elmúlt év novemberében megnyílt a Lőrincze Lajos emlékszoba, ahová meggyőződésem szerint ezrek és ezrek fognak elzarándokolni az elkövetkező években. Kecskeméten, ugyancsak novemberben Lőrincze-napok '94 címmel kétnapos nagy sikerű anyanyelvi tanácskozás zajlott le, s a rendezvénnyel egy időben ugyanott nyílt meg az »Édes anyanyelvünk toronyőre« kiállítás, a »toronyőr« fiának, Lőrincze Péternek ünnepi szavaival." Ezt írtam augusztusban. Ma pedig itt, Balatonalmádiban tudományos ülésszakkal tisztelgünk emléke előtt, továbbá ma tartjuk a Lőrincze Lajos-emlékverseny eredményhirdetését és az ünnepélyes díjkiosztást. Vissza