Magyar Nyelvőr 1954. szeptember-december

Előszó

MAGYAR NYELVŐR
78. ÉVFOLYAM * 1954. SZEPTEMBER-DECEMBER * 5—6. SZÁM
HELYESÍRÁSI SZABÁLYZATUNK TIZEDIK KIADÁSÁHOZ
„Az írás — mondotta a szegedi nyelvészkongresszuson elhangzott előadásában Pais Dezső — a nyelvnek a hangoztatás mellett egyik fő — a művelődés fejlődésével mindinkább növekvő fontosságú — külső megnyilvánulása. — a helyesírás egységesülése egyik legfőbb előmozdítója a nyelvi egységesülésnek, illetőleg a helyesírás egysége feltétele, egyszersmind megpecsételője a nyelvi egységnek, amely az irodalmi nyelv vagy köznyelv típusaiban megelevenedik, hogy mint nemzeti nyelv egy társadalmi közösségben egyetemes érvényűvé váljék" (MNyTK. 83:126). — Az idézettekhez talán nem kell sokat hozzátennünk. Ha röviden is, de eléggé világosan rámutatnak mindarra, ami a helyesírással szemben mindenkor követelmény volt, de napjainkban még fokozottabban az. A helyesírásnak, mint a művelt nemzet gondolkodása külső rögzítő eszközének mindenekelőtt egységesnek kell lennie; de az sem kevésbé fontos, hogy helyesen rögzítse az irodalmi nyelvet, lépést tartson fejlődésével — s ezáltal egyben az általános fejlődéssel is. S végül — minthogy a művelt nemzet fogalma egyre szélesebb tömegeket foglal magában — az egyszerű ember által is viszonylag könnyen elsajátíthatónak kell lennie mind törvényeinek, mind pedig törvénykönyvének.
I. Általános és történeti megjegyzések
Felszabadulásunk előtt a magasabb műveltség, s ezzel együtt a helyesírás is. lényegében egy meglehetősen szűk rétegnek magánügye volt. A széles tömegeket az elemi iskola jóformán csak a betűk ismeretére és a négy alapműveletre igyekezett megtanítani; a többi a magasabb iskolák feladata volt, ahova már viszonylag kevesen jutottak el. Az elemi iskolát végzettek számára a helyesírás nem vált később sem problémává, hiszen negatíve teljesen körül volt határolva az a kör, amelyben mozoghattak, s abban írnivalójuk meglehetősen kevés akadt. Mivel a művelt ember fogalomköréből eleve kiestek, helyesírásuk hibáit senki sem vette zokon; s esetleges „írásműveik" színvonala sem terjedt túl az adóív, a postai feladóvevény kitöltésén: a kényesebbeket az ügyvéd, a jegyző vagy a pap fogalmazta és írta meg helyettük. — Ma azonban, amikor egyre aktívabb részvételt várunk el mindenkitől közös dolgainkban, amikor nyolc osztályra terjesztettük ki az általános iskolakötelezettséget, amikor a kevés iskolázottságú embereknek is egyre gyakrabban kell népnevelői, brigádvezetői vagy akár tanácselnöki jelentést írniuk, amikor napilapjaink félmilliós példányszámban közlik az egyszerű dolgozók leveleit, — akkor a helyesírás nem nyilvánítható többé magánügynek vagy egy szűk réteg ügyének, hanem már közös ügy, az egész nemzet ügye. A fejlődésnek ebben az örvendetes szakaszában a helyesírási szabályzat sem egy szűk tisztviselő- és nevelőrétegé, hanem az egész nemzetnek nélkülözhetetlen kódexe. És normatív tevékenysége nemcsak az írás egységének rögzítésében nyilvánul meg, hanem egyre inkább a beszélt köznyelv, az egységes irodalmi nyelv hangállományának rögzítésében is: belőle tudja meg a még mindig nyelvjárást beszélő, bár műveltségében Vissza