Magyar nők

Előszó

Részlete:
AZ OLVASÓNAK
Lelki nagy kívánságszülte ezt a munkát. Sok idejeforgattam elmémben, meg-megkánytorgattam: lesz-e, aki vélem megtegye az utat, bejárja az avart, s virágot keressen a sokszázados sírhalmokon, virágot, mely tetsző a szemnek; virágot, melynek mérges a gyökere, bódító az illata. Meghallgatják-e sajátságos történeteimet, melyek annyira különböznek a mai édeskés-savanykás, ideget bolygató történetektől?
Pedig valójában múlt és jelen között a női lelkekben változás nem esett. Dévaj nevetés veri fel az ódon várak asszonyházait is, szól a vergina húrja, finom ujjai pengetik a vár kisebbik asszonyának, nemes szolgálóleányok karcsú alakja lebben dali, ingerlő táncra, míg a harcban fárad, a végvárat védi pogány török ellen a vár ura
Hímzőrámájára kifeszítve a bársonyt, a selymet, áttöri aranynyal, ezüstté a szorgalmas kéz, s míg künn viaskodik az októberi szél az eperfa sárguló levelével, sző az ifjú leány agya bohókás álmokat, vagy eltelik méla vágyakozással a bizonytalan jövő iránt. A fegyverterembe lopózik a hitves, látta harcba készülő édes urát, s valami hősi elszántság hirtelen megszállja: páncélt ölt keblére, omló, szőke haját sebten összeköti, sisakkal borítja, acélidegei megfeszülnek a hófehér bőr alatt, amint kezét reá teszi a kard drágaköves markolatára Harcba kíséri élete párját. Ostromlott várfalról égő rőzsét dob le a negyedik, az ötödik, s omló vér láttára elfelejti női mivoltának gyarlóságát, a hazaszeretet, a hitvesi hűség, az időnek láza hőssé avatja. És látom lelkem szemeivel a szelíd apácát, amint napról napra forgatja a tollat serényen a színes ablakon át szűrődő bűvös világításban íródeákjaként harcias korának Eltemeti álmát, világi örömek lelkét nem illették s nem illetik soha. Királyi pompában, romlott erkölcsökkel fogyasztja a másik életét nagy lé- Vissza