Magyar népmesekatalógus 2.

Előszó

Tipológiai problémák és műfaji összefüggések A tündérmese a magyar prózafolklór leggazdagabb műfaja. Típusai bonyolultan fonódnak össze egymással. Ezek a kombinációk, típusláncok rengeteg kivételt mutatnak. A cselekménytípusok kontaminációinak rendhagyó esetei közül sokszor igen nehéz kihámozni az elbeszélésfejlődés fő irányait mutató tendenciákat. A tündérmesék rendszerezése: a népköltészeti elbeszéléskutatás kombinációs tanába való bevezetés. A meseváltozatok tipológiai rendszerezése sajátos formafeltárás, amely elveinek kialakításánál figyelembe veszi az összehasonlító monografikus történeti elemzések eredményeit. A tündérmesék jelenlegi feldolgozása lényegében a finn földrajzi-történeti iskola korábbi eredményeire és módszereire nyúlik vissza, bár hazánkban a meserendszerezés analitikus módszertanának kialakításában és 2 alkalmazásában Katona Lajosnak úttörő eredményei voltak már korábban. A mesei személyiségkutatás a műfaj fejlődésére vonatkozóan az affinitás fogalmának a megnevezésével többek közt a variánscsoportok, típusbokrok kialakulásának törvényszerűségeire hívta fel a figyelmet, és az elbeszéléstipológia elé számos új igényt állított. Az egyszerű bibliográfiai felsorolások már nem feleltek meg a korszerűsödő elvárásoknak, hiszen az elbeszélésfejlődés fő tendenciáit kell meghatározni a mese szociális és művészi jelenségében, szórakoztató formájában. A folklórkutatás különféle irányainak egyik szerény segédeszközében, a mesekatalógusban általában fokozatos módszertani fejlődést lehet megfigyelni. Míg Honti János vázlatos típusmutatója csupán az 1928-ig nyomtatásban megjelent magyar mesegyűjtemények anyagát rendszerezte, addig Berze Nagy János hatalmas kétkötetes kézikönyvében az 1933-ig közzétett gyűjtemények, szórványos meseközlések mellett számos kéziratos szövegvariánst bevont az elemzésbe, nem beszélve arról, hogy összehasonlító jegyzetei a mai igényes kutatónak is sokatmondóak és útbaigazítóak. Vissza