Magyar mondák az Árpádok korából

Előszó

1. Álmos születése.

Mély szomorúságban töltötte napjait Csaba Szittyaországban. Fájt lelkének nagyon, hogy a magyarok nem siettek Attila örökségének visszafoglalására. Meg se mozdultak, nem hogy fölkerekedtek volna, a világ legszebb országának megszerzésére.
Hasztalan magasztalta Csaba a föld szépségét és gazdagságát. Mind azt felelték neki:
- Mit ér a kincs, a pompa, fény, jólét, ha testvérvér tapad hozzá? Magad beszélted el, hogy a hún hún ellen küzdött. Elvérzett az egész nemzet az öldöklő testvérharczban. A testvér-vértől még most is párolog Attila földje. Hej, nem lehet azon Isten áldása.
De Csaba nem csüggedt. Nem szűnt meg biztatni, nógatni a magyarokat, hogy foglalják vissza azt a tündérszép országot, mely Attilát uralta, melynek nincs párja kerek e világon. Még halálos ágyán is lelkökre kötötte, hogy az Isten szerelméért ne hagyják idegen kézben, bitangúl az Attila örökségét. Lám, az apa is elfeledi idők multával fia tévedését; az Isten is megbocsátja a hún nemzet nagy vétkét.
Elföldelték Csabát, de emléke fönmaradt. Szavát se feledték. Apáról fiúra szállott az a sok dicséret, mely Attila örökségét napról-napra kívánatosabbá tette. Mert tudjátok meg, hogy lassacskán négyszáz esztendő telt el Csaba halála óta. Bizony, a magyar nép szépen megsokasodott. Mint csillag az égen, fövény a tengeren s fű a mezőn: annyi volt a magyar Szittyaországban. Nem csoda, hogy szűk lett az ország. Vissza