Magyar Kultúra 1934. november 20.

Előszó

Akik hisznek, tudják és tapasztalják, akik pedig nem hisznek, azoknak a szemük előtt lejátszódó szellemi forradalom láttára sejteniök kellene, hogy a kereszténység az egyetlen világnézet, amelyre az emberi életet, egyénét épúgy, mint a közét, alapozni lehet. Az Egyház története a mi hitünknek szüntelenül gazdagodó, pozitív apológiája és a vele szemben álló «világ» históriája annak eleven negatív apológiája. Ezekből a nagyszerű tényekből a lelki nyugtalanság söLétjébe sugárzó világosság teljesen elegendő ugyan arra, hogy a mindenáron nyugvópontot keresőket az Isten és az ő híveinek igazáról meggyőzze, de az emberi észt végességénéi fogva szükségképpen korlátozó homályt egészen eloszlatni sohasem fogja. Innen van az, hogy különösen napjainkban nem egy hívő lelket gyötör az a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy a maga profán kultúrájával oly megrendítően kudarcot vallolt modern emberiség még most sem fordul a felülről jövő világosság felé, még most sem hajlandó a mi igazságunk iránt komolyan érdeklődni. E probléma részben a természetfölötti isteni ökonomia titkába ágazik le, részben feloldódik a népek sorsát és gondolkozását irányító szellemi és politikai vezető rétegek felelősségének fölismerésében; hiszen ők azok, akiknek látniok és láttatniok kellene és nem látnak, mert nem akarnak; meg kellene tagadniok zsákutcába futott múltjukat, de erre erőtlenek, őszintéknek kellene lenniök, de ehhez túlságosan beképzeltek, gyónniok kellene maguk és a közvélemény előtt, de ehhez törpék és kicsinyek, mert igazán nagyok sohasem voltak.
Van azonban e két meggondoláson kívül még egy harmadik magyarázat is, amelynek gyakorlati vonatkozásai közvetlenül mindnyájunkat érintenek. Igaz, hogy a világ kormányzásának szálai végső fokon Isten kezében futnak össze, igaz, hogy Ő mindennek közvetlen fönntartója és a természetfölötti életnek is közvetlen, egyetlen forrása, de azért terveinek végrehajtására rendesen a teremtményeket is fölhasználja. Vissza