Magyar kőművesmesterek évkönyve 1929

Előszó

A Budapesti Kőművesmesterek és Kőfaragómesterek Ipartestületének négy évtizedes fennállása alkalmából célunk az ipartestület történetének ismertetése. Ezt megelőzőleg, miután a testület történetét a szakma történetétől elválasztani amúgy sem lehet, tekintsünk vissza röviden a magyar építőipar történetére.
Magyarországon a honfoglaló őseink fejlettebb ipart nem találtak és mint nomád nép, nem is hoztak magukkal más ipart, mint amely a halászathoz, vadászathoz és a hadviseléshez szükséges eszközök és fegyverek előállításához kellett. Az állandó letelepüléskor királyaink külföldről telepitettek be kézműveseket, akiktől a magyar nép hamar elsajátította az iparűzés mesterségét. Az építőipart első izben - már t. i. fennmaradt írott emlékeinkben - I. Endre király említi egyik alapító levelében, melyben a tihanyi szerzetes kolostornak ácsokat rendel. Abban az időben kőből való építkezésnek nyoma sem volt. A tatárjárás után kezdtek kialakulni Magyarországon a bekerített városok és a hasonló betörések elleni hatásosabb védekezés voltaképpen hadi érdekekből teremtette meg középeurópai mintára a magyar városokat, amelyek építésére és erődítésére külföldi építőiparosokat telepitettek be királyaink. Ezek a német, olasz, francia, cseh iparosok magukkal hozták a hazájukban már kialakult céhrendszert is, miután nálunk az iparüző lakosság különleges közjogi helyzetet élvezett, földet nem művelt, nem katonáskodott, hanem ipari munkájával szolgálta királyát, az egyházat és főurát. A céhszervezetben tudta csak megvédelmezni az iparos személyét és mesterségét.
Az épitőmesterségek lassan fejlődtek, csak itt-ott történik említés róluk városaink erődítési munkálataival kapcsolatban, amely munkákat az országgyűlés elrendelt. Épitőmesteremberekről, kőgyártókról, kőszegőkről, ácsokról, barkáccsolókról esik emlités e régi törvényekben. Főként a mohácsi vész után hozott az ország sűrűn törvényeket a várak jókarba helyezéséről és e munkáknál hozzáértő épitőmesteremberek alkalmazásáról. Vissza