Magyar kézművesség - 2014

Előszó

A magyar kézművesség dicsérete
Mottó: „... Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettük-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést. Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk nem a tanulékonyságot" (Győrffy István 1938.)
Ez a felhalmozott kézműves tudás napjainkig kitapintható-kutatható a Kárpát-medencében, ami különlegessé teszi az itt élő népeket, népcsoportokat, vallási-társadalmi közösségeket. Ezt kulturális tőkének is tekinthetjük, amivel ha egy ország jól sáfárkodik, akkor ez komoly tőkeerővé is válhat.
A kézműves kultúra igazi megbecsülése a népművészet hanyatlásával, fokozatos eltűnésével párhuzamosan alakult ki. Ez azonban nem pusztán magyar jelenség, hiszen a kézművesség élményszerű felfedezése nagyjából azonos időben, a 19. század végén zajlott le nálunk és egész Európában. Angliából indult ki az a mozgalom, amely az „ipar művészi voltára" és közvetve a népművészetre is felhívta a figyelmet. A kézművesség megbecsülésére jellemző, hogy először nagy ipari kiállításokon kerültek közszemlére, így az 1867-es párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításon „háziipar" címszó alatt. Magyarországon 1876-ban alakult meg a „Központi Háziipari Egyesület", amely 1883-ban beleolvad az Országos Iparegyesület Háziipari szakosztályába. Az ipari dömpingáru megjelenésével indult meg a kézművesség megbecsülését jelentő kézműves, benne népművészeti remekek gyűjtése, nemcsak a múzeumokba, hanem városi polgári lakásokba is. Az 1880-as években már „korsó, kanta és bokály gyűjtési mániáról" olvashatunk a budapesti sajtóban, aminek következtében „csaknem minden harmadik lakás „egy fazekas raktárhoz hasonló". Az 1890-es évek végén Baross Gábor - ekkor már kereskedelmi miniszter - vonta állami felügyelet alá a háziipari termelést. Izabella főhercegnő támogatásával 1894-ben a felső-magyarországi megyék népművészeti jellegű és háziipari termékeinek értékesítésére jött létre az Izabella Háziipari Egylet. Ezzel egyidejűleg szervezte meg Bánffyhunyadon Gyarmati Zsigáné a kalotaszegi asszonyok kézműves tevékenységét, és Buzsákon a Balatoni Szövetség megbízásából a Széchenyi grófkisasszonyok szervezésében már megrendelésre készítettek öltözeti és lakást díszítő hímzéseket.
A 19-20. század fordulójától az figyelhető meg, hogy a népművészet illetve kézműves kultúra iránti élénk érdeklődés kettéválik, vagyis más úton haladnak az iparművészet és a néprajz kutatói. A századfordulót követően Magyarországon együtt jelentkezik a modern európai művészet és a magyar népművészet nagyszerű találkozása. Erre több szép példát említhetnénk, de különösen kiemelkedik a Zsolnay család tevékenysége Pécsett, a Gödöllői Művésztelep tevékenysége valamint Hódmezővásárhely művészeti élete. Ezt a kulturális folyamatot a komoly hagyományokkal rendelkező magyar kézműves kultúra szerves folytatásának kell tekintenünk, ami az elmúlt 100 évben folyamatosan változott, átalakult. Ezt a változást, megújulást az alkotói indíttatás, a társadalmi környezet, a társadalmi igény és a műbírálás (kialakított bírálati rendszer) folyamatosan alakította-alakítja, az adott kor követelményeinek megfelelően változtatja.
A 21. század elején jelentkező „kézművesség" nem lehet ugyanolyan, mint egy évszázaddal, vagy akár csak 50 évvel ezelőtt, hiszen megváltoztak a társadalmi-gazdasági körülmények s ezzel együtt az életmód, a szükségletek, az ízlésformáló tényezők. Mások a készítők és nem ugyanazok a felhasználók sem, nem is beszélve az alapanyagokról. Ez nem jelenti azt, hogy jelen állapotunkban nincs létjogosultsága a kézműves kultúrának. A száz évvel ezelőtti művészeti robbanáshoz hasonló időszakot élünk, ahol a „gépi árunak" már nincs olyan becsülete, mint a kétkezi alkotásoknak. Olyan tárgyalkotókat köszönthetünk e kötet és kiállítás kapcsán, akik tevékenységükhöz elsősorban a hagyományos kézműves tárgykészítési technikákat alkalmazzák, ezt fejlesztik tovább. Mindennemű támogatást megérdemelnek ezek a mesteremberek, mert olyan tárgyakat állítanak elénk, amelyek bearanyozzák mindennapi életünket.
Szabó Zoltán
néprajzkutató
a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályának vezetője Vissza