Magyar képeskönyv

Előszó

A magyar néptáncművészet reneszánszát éli. A tehetséges fiatal koreográfus generáció a közönség növekvő érdeklődése közepette korszerű rendezésben állítja rivaldafénybe a népművészet kincseit, és a folklór szavaival mondja el gondolatait napjaink sorsproblémáiról, vallomásait a ma emberéről. Ezt a generációt Molnár István indította el ezen az úton. Mint megannyi századelei magyar művész, ő is Párizsban tanult. Jónevű expresszionista táncművész volt, aki művészi megnyilatkozásait egyéni utakon kereste, s hosszú vargabetű után talált rá a harmincas évek végén a népművészetre. A hazatérését követő hosszú esztendők fáradhatatlan néprajzi gyűjtőmunkája során a magyar néptáncok gazdag mozgáskincse mellett kifinomult érzékenységgel látta meg a formák mögött rejlő ezerszínű, kimeríthetetlen érzelemvilágot. Felfedezésének döbbenetes élményei bizonyossá tették abban, hogy a népművészet alkalmas anyanyelv költői gondolatainak tolmácsolására. Egy évtizeden keresztül különböző amatőr együttesekkel valósította meg új programját, miközben a magyar néptánc tudományos és művészi fáklyavivőinek hadát nevelte fel szerte az országban, átadván nekik szuggesztív erejét, fanatikus hitét. Örök nyugtalan, kutató természetétől hajtva sajátos technikai rendszert dolgozott ki táncosai nevelésére, s ezzel kifejező ereje, formakincse jelentősen megnövekedett. Sokéves méltánytalan mellőzöttség, számos megbántás után végre 1951-ben került munkája méltó körülmények közé (SZOT Művészegyüttes). A magyar népművészet mélységes szeretete és tisztelete hatja át egész életművét. Megszámlálhatatlan értékes folklór kompozíciója (a keménykötésű "huszárverbunkt", a különleges, rapszodikus érzelmi lüktetésű "Dobozi csárdás", a leheletfinom lírájú "Marosszéki táncok" stb.) közül az itt közreadott "Magyar Képeskönyv" elsőnek vonult be a táncművészet klasszikus alkotásainak sorába. Vissza