Magyar Jazzdiszkográfia 1905-2000

Előszó

Ki a magyar? Mi a magyar?
A mintákat elsősorban filmtörténeti tanulmányaimból merítettem, hiszen a filmtörténeti kutatások itthon is lényegesen előbbre tartanak, mint a jazztörténeti kutatások. A világ filmtörténete a kezdetektől fogva elképzelhetetlen a magyarok nélkül. Hogy a jazzben hasonló lenne a helyzet, erre még sokévi kutakodás után sem mertem volna igennel válaszolni.
Pál Sándor interjúi, a korabeli zenészek visszaemlékezései azt sejtették, hogy a magyar jazz többé-kevésbé párhuzamosan fejlődött az amerikaival, de ez szinte hihetetlennek tűnt - különösen ha figyelembe vesszük az 50-es, 60-as évek eléggé elzárkózott, elzárt kulturális lehetőségeit. És akkor elkezdtek záporozni az adatok. Rainer E. Lotz, Horst Bergmeier, Wolfgang Hirschenberger, Klaus Schulz - hogy csak a négy legfontosabb nem magyar személyt említsem a sok százból (!), akik világszerte kutatási kapcsolatba kerültek a magyar jazzmuzsikusokkal, komponistákkal, hangszerelőkkel. Kezdett kialakulni egy olyan, a korábbinál sokkal részletesebb, sok-sok dokumentumra alapozódó kép, amelyben már korabeli írások, kották és nem utolsósorban hangfelvételek álltak a rendelkezésünkre. A 80-as években pedig megindult Bruce Bastin és Lotz nagy közös vállalkozása a brit Harlequin labelen, amely immár arra is lehetőséget adott, hogy a korai magyar jazzfelvételeket nyugat- és kelet-európai, ázsiai, latin-amerikai, ausztrál jazzfelvételekkel hasonlítsuk össze Csányi Attilával, aki a legjelentősebb, részben korábban kiadatlan, hangdokumentumokat gyűjtötte össze. A nemzeti jazzhistóriák ezen hangzó anyagain, valamint a különböző lapokban ("der Jazzfreund", "Storyville", stb.) és nem utolsó sorban Belgiumtól Portugáliáig az egyes európai országok jazzéről szóló önálló kötetekben mind több bizonyíték került napvilágra arról, hogy az amerikai lemezipar producerként agyonajnározott mágusai által diktált sztárokon kívül bizony nagyon sok más amerikai és európai jelentőset alkotott. Vissza