Magyar iparművészet 1913. (rossz állapotú)

Előszó

Részlet:
"EImúlt és élő utópisták (Morris, Bellamy, Zola, Wells stb.) ragyogó álomképeket vetítenek lelki szemeink elé a jövő társadalmáról és gazdaságáról s ebben az eljövendő milieuben színarany sugárkévék pazar özönét ontják a művészetekre is. Látomásukban a művészet már nemcsak „néhány embernek szóló egoista fényűzés". A művész nem többé „kizsákmányolt, éhség korbácsától munkára hajtott, avagy — legjobb esetben — courtisane-ként jól tartott rabszolga, aki patrónusa vagy souteneur-je sokszor alacsony ízlését, groteszk szeszélyeit, léleknélküli, külsőséges pompahajhászatát kénytelen szolgálni". A művészet és művész, íme, fölszabadult a méltatlan rabiga alól ; ismét elfoglalja isteni trónusát, amelyről, boldogabb időkben, kormánypálcájával, tündérvesszőjével, ezrek és ezrek életét szebbé, boldogabbá varázsolta. íme : a művészet ezrek és milliók szükséglete. Immár nem kell a művészből alkotásait pénzeszsák-Fáraóknak s fölhajtóiknak kiizzasztani : ezrek és milliók bensőséges vágya, hite és szeretete termékenyíti meg a lángészt s szárnyaltatja a kenyérgondok ólmától szabadult géniuszt egyre magasabbra, éteri tisztaságok felé. De azok is, akik nem hímes álomképeket varrnak, hanem a száraz tények, a statisztika, a rideg logika és a beretvaéles dialektika fegyvereivel kezdik ki a fennálló társadalmi-gazdasági rendszert s elméleti és gyakorlati munkájukkal alapozni vélik a jobb jövőt (mint pl. É. Vandervelde, Kautsky, Vernon Lee, avagy Jászi Oszkár), szintén egészen másnak, a mainál sokkal tökéletesebbnek s szebbnek látják a művészetek szerepét az emberi társadalomban. Hangsúlyozzák, hogy minden társadalomnak alapja a gazdaság; hogy a művészet, mint minden más szellemi eredetű tevékenység csak fölülépítmény, tehát e fölülépítmény csak úgy alakulhat át, válhat igazában jobbá és szebbé, ha az alap : a gazdasági rend már előzőleg megjavíttatott. De ha ez az alapreform egyszer sikerült, a művészet is egyszerre egészen más, sokkal ideálisabb lészen. A művészet „az időben" mindenki számára hozzáférhetővé válik, mivelhogy az agyondolgozástól fölszabadított „mindenki"-nek lesz érkezése és úgyszólván mindenkinek lesz friss, átértő, átérző fogékonysága („erőfölöslege"), a művészet örömteljes és tiszta élvezetére. A „grand art", melyet nem sajátíthatnak ki többé sem szuronyos Cézárok és Napoleonok, sem a „legtöbbet igérő" Wannemakerek, Rockefellerek vagy Carnegiek palotáik számára, egyre jobban kollektív, közművészet lesz. Az iparművészet pedig, — ma szintén túlkevesek egyedárúsága — ott lesz mindenütt : középületeken és épületekben, utcán, tereken, kertekben s meghitt otthonokban egyaránt. A mindennapi életben a bölcsőtől a temetőig. S betöltheti a művészet teljesen az ő legsajátosabb küldetését : az életet földerítő, megtisztító, az életenergiát gyönyöreivel fokozó hivatását..."
Vissza