Magyar fényképészek arcképcsarnoka

Előszó

A nyájas olvasónak nem kell magyaráznom (főleg, ha idősebb), hogy a cím rég volt időket idéz, midőn a fényképészmester szólt így műtermében a kamerája előtt ülőhöz (gyermekek esetében az Itt repül a kismadár volt alkalmazandó, mint tudjuk). Abban az időben a módszer eredményesen működött, mert mindenki tette a dolgát (hiszik, nem hiszik: akkoriban az volt a természetes, mondhatni, a divat): a fényképész csak előnyös fényképeket készített a megrendelőkről, akik viszont igyekeztek a legelőnyösebben viselkedni a műteremben (is). A helyzet azóta, sajnos gyökeresen megváltozott (ezt szokás fejlődésnek nevezni), és nem kizárólag a fényképészeknél (azt még valahogyan elviselnénk), hanem úgyszólván az élet minden területén. Éppen ezért a cím úgy is értelmezhető, mint a múltra emlékező indulatos fölkiáltás, melyet reménytelenség színez, mivelhogy a kiáltó tudja, pusztába kiált: ez az a fölszólítás ugyanis, amelynek ma, ebben az országban aligha tesz valaki is eleget. Mióta szabadon élhetünk, elszabadultak az indulatok. Barátságtalanok vagyunk, valamint irigyek, ingerültek, izgágák, nem egyszer pedig erőszakosak. Közben ránk tört a honború. Kesergünk éjjel-nappal, okkal, ok nélkül. Rosszkedvünk már az eget ostromolja. Hovatovább ott tartunk, hogy ha valaki elneveti magát, az is olyan, mintha sírna (sírva vigadna, amiről tudjuk, magyar szabadalom).
Ha a nyájas olvasó, aki eddig követett, és maga előtt látja komor tekintetű embertársait, az utcán, a hivatalokban, a munkahelyén, akkor most képzelje el: van valaki, aki a sok morcos ember között él, jön-megy. Feltűnően derűs. Sőt, jókedvű! Mindenkihez van egy jó szava. Szája szögletében pedig állandóan mosoly bujkál. És már évtizedek óta ilyen.
Különös embertársunkat Tóth Józsefnek hívják. Vissza