Előszó
Részlet a könyvből:
„Beatus populus, qui scit iubilationem" - mondja a zsoltár, ami kissé szabadon így fordítható: "Boldog az a nép, mely tudja, hogyan kell ünnepelni". És hogyan tudná, ha nincs,...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
„Beatus populus, qui scit iubilationem" - mondja a zsoltár, ami kissé szabadon így fordítható: "Boldog az a nép, mely tudja, hogyan kell ünnepelni". És hogyan tudná, ha nincs, aki tanítsa rá? És hogyan tanítsa az arra illetékes, ha maga tudásban nem gazdagodik napról napra?
Márpedig az ünneplésnek része, s mint a történelem tanúsítja, egyik legfontosabb része: a liturgikus ének. A középkori diák úgy tanulta, hogy „nincs emberi művesség, melynek oly szívesen megnyílnának a templom kapui, mint a zenének". A II. Vatikáni Zsinat nem a katolikusok, hanem zsidók és keresztények, sőt minden igazi vallás közös véleményét összegezte abban a tételben, hogy „az igével összekötött istentiszteleti ének az ünnepélyes liturgiának szükségszerű és a teljes egészhez hozzátartozó alkotórésze''.
De tegyünk hozzá e gondolathoz rögtön egy másikat, mely nélkül emez sem lenne igaz. Tény, hogy (mint Jammers írja), a kultusz zenéje nem is igazán zene, legalábbis nem a szó köznapi értelmében. De nem azért, mert kevesebb, mint a zene, hanem azért, mert több. Az igazi egyházi zenének mindenekelőtt tiszta zenének kell lennie ahhoz, hogy makulátlan, tiszta lelki áldozattá váljék, legalábbis amennyire ez tőlünk, emberektől telik. És éppen ezért az egyházzene kincsei az egyetemes kultúra kincsei is. Kettős gonddal kell hát vigyáznunk rá: a kultuszért is, a kultúráért is felelős ember szakmai tisztességével."
Vissza