Előszó
Részlet:
Az érzékeny költő
(József Attila halálának ötödik évfordulójára)
Hol kezdődik a költő eredetisége? Mi az a rejtélyes választó, amelyen túl egyszerre félreérthetetlenül sajátjává válik a hangja, ritmus, szólam, kép csak az övé lehet és a motívumok olyan ismerősen csengenek fülünkbe, mint egy sokszor hallott zenedarab dallama? Vannak költök, például Babits, akik észrevétlenül siklanak át a tanultból az eredetibe, másoknál, mint Adynál, éles és meredek a fordulat, átmenet nélkül üt meg az új hang, disszonánsán és követelően, József Attilánál lassúbb a változás, de éppolyan idegen és előkészítetlen; Juhász, Kosztolányi, Kassák és mások visszhangzójából egy-egy verssorban szakad ki a maga jövendő zengése. Nagy ajándékok tora - idézi az egyik korai vers címében és egész jellegében Adyt; de egy sora (Ha tested fázik, lelkem Rád adom) már előlegezi a józsefi fanyar iróniát, a későbbi Dúdoló szomorkás tréfáját (Mért görbül kicsikém a szád? - új inget gondolok reád). Hogy kezdődött? Megleshető-e a hang mutálása, a pillanat, amikor a setesuta kamaszból kilép a férfi, a mindenki tanítványából a maga mestere? József Attilánál az érésnek e titokzatos csodája szembeötlőbb, mint legtöbb társánál, hiszen az egyéniségével tökéletesen ellenkező nevelésből bontakozik ki. Még Adyhoz is közelebb állott első mesterének. Ábrányinak pátosza, mint József Attilához a Juhász Gyulától tanult szépségen merengés. A gyermekkori első próbálgatás hangja (De szeretnék gazdag lenni, - Egyszer libasültet enni) közelebb volt igazi költői lényéhez, mint az első kötet első verse (Ó, zordon Szépség, trónusodhoz jöttem). Számára a fejlődés az volt, hogy visszataláljon gyermekségéhez, egyszerűségben, de vágyakban és szorongásokban is, kitakarja magában az ösztönös, szűkölő, vinnyogó kis állatot, melyet elfedett és óvott az érő idő, kitegye újból és újból, sokszor már mesterségesen is, a nélkülözésnek, megalázásnak, félelem és bűntudat ostorának s így sajtolja ki belőle az eredeti, utánozhatatlan, meglepő hangot, a kínzott érzékenység panaszát.
József Attila legérzékenyebb költőnk. Érzékeny az érzéklésben; minden, amit lát, szinte a bőrét sérti, tapintást, valami hideg tárgy érintését idézi fel benne. Még az öltöző nő is «csupasz, akár a frissen megköszörült penge». Az ő időszaka az ősz, «tar ágak boga-rácsai»-val és a tél «terülő, fagyos háló» egével. A fagy, mint a kés vagdalja testét-lelkét. «Ez a kovácsolt hideg, - e villanó, e kés-idő... köszörűn sikoltó idő.» Estéje az «éles, tiszta szürkület», éje a külváros zegzugos, szöges, meredező, «csúlyos» éjszakája, világa úgy hever egymáson, «akár egy halom hasított fa». «Vas-színű égbolt» borul föléje, s még az elmúlást is suhintó vas érzékelteti: «Elleng a néma, kék idő. - Kard éle csillan: a hajam.» Elhatalmasodó képzetei között vissza-visszatér a rács, a bezáró ketrec hidegfogású vasával és ha a rabságot más képre váltja is egyre lázasabb fantáziája, a tapintás, tapadás, a testi érintés iszonya megmarad: «Vad, habzónyálú tengerek - falatjaként forgok, ha fekszem. » És az idegekig fájó érzékelés vonzza, idézi verseiben azt a zajt is, amely egyszer majd kilép a képből és a valóságban zúzza szét hallását, valóját: a vassíneken robogó vonat csattogását.
Vissza