Magyar Cserkész 1935. január 15.

Előszó

Megmozdul az ország szíve. Igen tiszteli Szerkesztő Ur! Egy távoli kis faluból küldöm ezt a levelet. Nem régen kerültem Ide Mezőkövesdre. Mint régi cserkész jelentkeztem a parancsnok úrnál és igyekeztem a cserkészek körébe belekapcsolódni. Elmondták lassan-lassan a csapat életét, bevezettek a szokásaikba. így tudtam meg, hogy az egyszerű matyógyermekek egyik legnagyobb öröme a karácsonyfa-ünnepély. Hetek, hónapok óta készülnek rá, várva a kis Jézust a csapat karácsonyestén. Mert itt nem tudunk más szegényeket felvidítani, mint a saját cserkészeinket. Az összeadott pár filléren adjuk meg nekik a karácsonyest hangulatát, fényességét, azt, amit otthon nem találnak. Igaz, az apró kis házikókban a szülői tűzhely melege veszi őket körül, de a külsőség rideg. Pedig a gyermek lelke fogékonyabb a fény, a pompa iránt, mint az érzésekkel szemben.
Igy hát nem csoda, ha nagy várakozással néztek e nevezetes nap elé. S csalódtak. Mert a cserkészotthon asztalán csupán egy kis dísztelen fácska állott. A szemekben fájdalom, könny csillogott. De csakhamar átváltozott örömkönnyé, mert a sok kis cserkész szív megértette a parancsnok úr szavaiból, hogy 1934 decemberében vannak még nálunk Is szegényebb emberek. Szerencsétlen testvéreink, a szerbiai üldözöttek. S szinte önkénytelenül járult az egyik a másik után az asztalhoz és rakta le pár fillérkéjét a karácsonyfa alá. Így gyűlt össze 21 pengő, amely összeget a mai napon postára adtuk, hogy a tek. Szerkesztőség azt a menekülteknek eljuttatni szíveskedjék.
Ezt a kis epizódot pedig csak azért írtam le, hogy tessék látni, a szegény gyermeknek is milyen jó szive van.

Vissza