Előszó
A jogeszméről általában. A jog eszméje mélyen benne gyökerezik a társas együttlétben és ezzel az emberi természetben.
A mint az embert a gondviselés belé ojtotta természete vezérli a társulásra, úgy viszont az emberi társaságot nem lehet elképzelni a jog eszméjének, valamelyes, bárha csak nagyonis alacsony fokú jelentkezése és uralma nélkül.
A legkezdetlegesebb néptörzseknél, vadaknál, emberevők közt vannak már, összhangzó tudósítás szerint bizonyos eszmei korlátok, a melyek az egyesek önkényének határt szabnak.
Mihelyt olyasmit hallunk vagy olvasunk, hogy fölteszem a törzstagok az ejtett zsákmányon közösen osztoznak, vagy hogy egyik a másiknak kezéből a falatot ki nem veszi, vagy hogy a mi az egyiknek a bunkója, vagy dárdája, vagy csecsebecséje, azt a másik tőle legott ki nem ragadja, mert érez magában valami eszmei korlátot, mely ezt tiltja - már ezen és hasonló jelenségekben lehetetlen észre nem venni annak a csiráját, nyilvánulását, a mit jognak nevezünk.
Mai nap is az, hogy az egyik ember a másiknak, a kit tán fizikai erővel le tudna gyűrni, az ujjáról a gyürüt le nem veszi, bárminő kedve volna reá, de mert tudja, hogy az a másé és nem az övé, - e korlát tudata ma sem egyéb, mint a jogérzet, tudniillik tiszteletben tartása egybizonyos korlátnak, eszmei parancsnak, a mit jognak nevezünk.
S a mi a művelt népek életében jog, ugyanaz, ha véle a kezdetleges fokú embertársaságok világában találkozunk, akkor sem egyéb mint ismét csak a jog. A legrendezettebb jogállamban is a jog unalmának legfőbb alapja és biztosítéka a jog- és igazságérzet...
Vissza