Madocsa

Fülszöveg

Már régen történt, amikor a Duna vize először ballagott el a földvári löszpartok mellett. Azt hihette, hogy mehet, amerre csak akar. Ezért szeszélyes járásában egy kicsit jobbra fordult. Csak rövid utat tudott megtenni, mert nekiszaladva a meredek kömlődi löszfalnak, azonnal egy merész kanyart kellett leírnia. Szomorúan látta be, hogy jobb lesz, ha mégis továbbsétál dél felé. Lelassította a lépteit, több ágra szakadva, hatalmas, sötétzöld erdőket kerülgetve folytatta tovább az útját.
Ide a Duna ölébe, ahol a két löszfal között kis ívben kitért a folyó, szívesen telepedtek be az emberek. Messziről jött népek leltek itt otthonra, újra és újra. Ez a föld mindig a folyóé volt, és ha bármikor kedve tartotta, a sok kis ágon át végigsétálta saját területét a Duna vize. A kisebb-nagyobb magaslatokra betelepedő népeket pedig magához fogadta, megvédte és csodálatos gazdagságának minden kincsével ellátta, kényeztette a vadvízi világ.
Mígnem, ezer évnél is régebben, egy messziről idevándorolt új nép verte fel nemezsátrait a vizektől körülölelt rétek magasabb göröndjein. Már senki sem tudja, hogy ez pontosan mikor történt, de az biztos, hogy a mai madocsaiak ősei már ott laktak a falujukban, amikor első királyunkat, Istvánt megkoronázták. Madocsának nevezték el a helyet, talán éppen az első urukról, ahol a kis kunyhóikat vagy sátraikat felépítették, ahol a jószágaikat átúsztatták a folyón, ahol a hálóikat kivetették, és a csónakjaikat kifaragták. Vissza