Madárka

Előszó

Miklós Jenő a ma élő írónemzedék legszenzibilisebb tagja. A portréját vörös őszi alkony pírjában borongó Mednyánszky-kép keretébe szeretném helyezni. Ez a háttér zendülne Stílusos összhangba azzal a lélekkel, amely az igazi naturalisták törvénye szerint a természet minden kis zugát a szive tranzparensén át látja. Miklós Jenő csupa érzelem, mindent a szivével lát és a látása csupa zeneiség. Mikor finom, ideges stílusával egymásután zendíti elénk a képek tarka polifoniáját, szinte az eolhárfára gondolunk, amely a legkisebb szellőre tündéri harangjátékba kezd, de a nagy viharok talán összeroncsolnák.
Miklós Jenő müveiben tehát soha nem hiányzik a költészet. De a mély és tiszta érzésű költőnek egyenjogú társa benne a megalkuvást nem ismerő művész, aki mindent pompásan összehangol s a hangulatai, a képei, az alakjai, a történetei közé olyan levegőt lehel, amelynek szines párájában valami szelid melánkólia harmóniájában olvad egymásba minden; az emberi sziv, a szivén trónoló szerelem, a vágyak dobogó hevületétől beteg táj, a bánatba bágyadt ég, a fájó szivek elringató szelid harangszava, a csönd.
Ha illusztrációt akarnék adni Miklós müveihez, őt magát ültetném modellnek az alakokhoz. A szemében, az arc álmodó melankóliájában ott tükrözik egész költészete. Különös révedésü ez a szem. Álmok végtelen atavizmusa, homályba borult határtalan puszták roppant szomorúsága érzik mögötte, vérének lágy szláv öröksége, amely a Turgenyevek rokonává teszi Miklós Jenőt... Vissza