Madách Színház 1976-1987

Előszó

Szeretem délelőtt a színházat. Az üres előcsarnokot, az üres nézőteret, a színpadon a munkavilágítást, a lécekre hevenyészve ráfeszített, hasadt, használt vásznakat, a szedett-vedett bútorokat, kellékeket, a puha csendet. Esténként megélénkül itt minden, fények gyúlnak, emberek jönnek, színészek készülődnek, öltöznek, sminkelnek - zsibongással telik meg a ház, hétkor felmegy a függöny, kezdődik az előadás. Gyönyörűek a színházi esték, a kulisszák között az esti láz, a nézőtéren a várakozás enyhe izgalma, gyönyörű a reflektorok csóváiban felizzó élet - de én mégis inkább ezt a délelőtti hangulatot kedvelem.
Jönnek - jövünk - családból, korai munkából, angolóráról, uszodából, bevásárlásból író, színész, rendező; kávézunk, teázunk, diskurálunk világpolitikáról, az előző esti előadásról, bajokról, örömökről, kritikáról, belemelegszünk, de egyszer csak azt mondjuk: - Na, nem kezdünk? Ugorjunk neki!... A színész civilben, a díszlet kopár, a kellék esetleges. Senkinek sincs a kezében szerep, mert vagy tudja már, vagy a súgóra figyel, de azért nyers, kemény minden. Munka. Hogy is volt ez a múltkori próbán? Hol álltam? Miért megyek át balra? Nem ültem én itt le, ennél a mondatnál?... Sokan úgy vélik, ettől szörnyűbb élménye írónak nem lehet. Szó sincs róla! Nagyon is élvezem ezt az állapotot. Nem bánt a viviszekció kegyetlensége. Hadd derüljön ki minden baj, minden hiba. Még lehet javítani, sőt, ilyenkor kell javítani. Közös munka ez rendezővel, színésszel. Vissza