Fülszöveg
Macuo Basó, Japán kétségkívül legnagyobbnak számító költője (a Macuo a családneve, de Barsóként szokás emlegetni, vagyis személynevén, mint általában a híres történelmi alakokat, művészeket) 1644-ben született egy Ueno nevű kisvárosban, alacsony rangú szamurájcsaládból. A középkor vérengző évszázadai után már majdnem ötven éve tartott a Tokugava-béke, gyarapodtak az anyagi javak, nőtt a kultúrára vevőképes városi polgárság lélekszáma, lehetővé vált a társadalmi mobilitás, az írni-olvasni tudás már nem csak a felsőbb osztályok privigiuma volt. A haikai no renga (a kozmikus versfüzér) viszonylag új, közösségi jellegű műfaja volt a kereskedőket éppúgy vonzotta, mint a szamurájságot. Basó ifjúkorában, számos ilyen verstalálkozón vett részt barátjával, az előkelő Tódó Jositadával, majd annak korai halála után előbb Kjótóba, azután Edóba (a mai Tokióba) költözött, egyre több (több száz) tanítványt és mecénást vonzva magához, népszerűvé és elfogadottá téve a renga önállósuló első...
Tovább
Fülszöveg
Macuo Basó, Japán kétségkívül legnagyobbnak számító költője (a Macuo a családneve, de Barsóként szokás emlegetni, vagyis személynevén, mint általában a híres történelmi alakokat, művészeket) 1644-ben született egy Ueno nevű kisvárosban, alacsony rangú szamurájcsaládból. A középkor vérengző évszázadai után már majdnem ötven éve tartott a Tokugava-béke, gyarapodtak az anyagi javak, nőtt a kultúrára vevőképes városi polgárság lélekszáma, lehetővé vált a társadalmi mobilitás, az írni-olvasni tudás már nem csak a felsőbb osztályok privigiuma volt. A haikai no renga (a kozmikus versfüzér) viszonylag új, közösségi jellegű műfaja volt a kereskedőket éppúgy vonzotta, mint a szamurájságot. Basó ifjúkorában, számos ilyen verstalálkozón vett részt barátjával, az előkelő Tódó Jositadával, majd annak korai halála után előbb Kjótóba, azután Edóba (a mai Tokióba) költözött, egyre több (több száz) tanítványt és mecénást vonzva magához, népszerűvé és elfogadottá téve a renga önállósuló első szakaszát, ez akkor még hokkunak nevezet haikut. Élete utolsó éveiben hosszú vándorutakon ismerkedett meg hazája tájaival, s élményeit haikukkal tűzdelt naplókban örökítette meg. Ne higgyük, hogy ezek a Japánon kívül hagyományosan három sorba írt, 5-7-5-ös szótagszámú kis "epigrammák", ahogy első nyugati átvevői nevezték őket, minden esetben könnyed rögtönzések. 1694 telén például, nagybetegen, három nappal halála előtt Basónak még gondja volt rá, hogy kijavítsa egyik, hónapokkal korábbi szerzeményét, s ezt hagyja örökül az ágyát körülálló hívekre:
Tiszta Vízesés:
kékes-zöld tűlevéllel
elfutó folyó.
Amióta a XX. század elején Ezra Pound és az imagisták (náluk pedig többet között Kosztolányi, aki így idéz a Nyugatban egy japán műfajmeghatározást: "a haiku egy természeti rajz körvonala utalás egy festményre, vagy ennek a festménynek csak a címe") , később a beatköltők és sokán mások felfedezték Basó és pályatársai művészetét, a haiku közkincs lett: a legkülönbözőbb nyelveken jelennek meg haikuújságok és-folyóiratok. Kötetünk az eddigi legbővebb válogatás tartalmazza Basó költészetéből: ezerre tehető haikujának egyharmadát, bőséges jegyzetekkel, magyarázat- és értelmezéskíséretekkel.
Vissza