Előszó
TISZTELT URAM!
Elolvastam MA cimmel bokrétába kötött verseit és gyönyörködtem dalainak fiatal szívből fakadó tiszta érzéseiben és a tisztán zengő magyar hangjában.
Nem szállanak nagy magasságokba ezek a dalok. De nem is jöttek a határon túlról, messze idegenből. Nem a Szajna partján a forrásuk, ahonnan ujabban annyi zagyva és - magyar szivnek, mayar fülnek mindig idegen, érthetetlen - abszint-ízű rigmust importálnak hozzánk némely ifju titánok.
Noha a legtöbbje - és éppen a legtitánabbja - bizony csak itt, a keleti Budapest kávéházaiban kérődzik az ugynevezett nyugati hangulatokon, a lilaszín meglátásokon és az ultralila megérzéseken.
Ezeknek a daloknak az a forrása, ami a tegnap, a ma, a holnap és minden idők magyar költészetének forrása volt és lesz mindenha: a magyar föld, a magyar levegő és a magyar lélek.
Mintha a szép Dunántul szelidlankáju halmain, a szőkefodru Rába partján dalolgatna egy kis madár, amelyik most tanulja a nótázást és - kissé tán még félénken és bizonytalanul - most szól belé először a dalos magyar erdő nagy hangversenyébe.
Lenn kezdi a virágos vadrózsabokor árnyában, azután mind bátrabban, erősebb és színesebb hangon dalolva száll egyre magasabbra. De a fészekhez, amelyről szárnyra kelt, mindig visszatér, ahhoz mindig hű marad.
Azt kérdi Ön tőlem: kiadja-e verseit, daloljon-e tovább?
Kétségeskedik-e a madár, ha melyiknek kis szivébe dalt adott az Isten?
Ön, mnt verseiből kitetszik, ismeri és szereti a természetet. Nézze a természet kis dalosát és vegyen példát róla, ha ugy érzi, hogy dalok zsonganak a szívében.
Szíves üdvözlettel:
Budapest, 1910. november 19-én,
LAMPÉRTH GÉZA.
Vissza