Előszó
Ezt a tanulmányt eredetileg egy képzőművészeti monográfia - Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete, Kecskemét 1983 - bevezetőjének írtam meg. De általánosabb érvényű tételeket kellett leszögeznem benne. Talán nem lesz hiábavaló újból közreadni. Mert többek között az is kiderült megírása során, hogy Karácsony Sándor előtt már Arany János és Ady Endre is megfigyelték és leírták verseikben a művészetek társaslelki funkcióit, a művészi szimbólumok eleven életét. Úgy tűnik, ez az elmélet kiváltképpen magyar tudománynak bizonyul.
* * *
Idegen gyökerű iskolás kultúránk és belőle származó előítéleteink elfödik szemünk elől népünk műalkotásait. Megpróbálom eloszlatni ezeket a tudományos színezetű babonákat, felelevenítve népünk régi szellemi világát.
A közkeletű előítéletekkel szemben már most, elöljáróban le kell szögeznem az alábbiakat:
1. Sokat vitatott témája volt tudományos irodalmunknak a népművészeti alkotások szerzőjének a kivolta: névtelen művészekkel van-e itt dolgunk, vagy a nép homogén tömege alakítja át a kezére került formátlan anyagot öntudatlanul, jelentéktelen kis változtatások végtelen során át, ahogy a sebes folyóvíz gömbölyűre csiszolja a hegyi patakok görgeteg köveit. Ez a vita sajnos rossz irányba terelte az érdeklődést. A vitázok nem az élő népművészetet figyelték meg, hanem vagy a nép egyes tagjainak véleményét firtatták, mintha ezek elméleti kérdésekben is illetékesek volnának, vagy a kész műveket vallatták, üres formának tekintve őket.
A művészet életfunkcióit számomra Karácsony Sándor egyetemi előadásai (Debrecen, 1937-1939) és A könyvek lelke című műve (Bp., 1941. 7-23. lapjai) világították meg. A művészet a beszédhez hasonló megnyilatkozása az embernek: mindig valakihez vagy valakikhez szól. Az aktív fél, a beszélő és a művész, mindig tekintettel van hallgatóságára, közönségére, annak érdeklődését igyekszik fölkelteni és kielégíteni. A passzív fél, a hallgató és a műélvező viszont igényli az aktív fél megszólalását, műalkotását és érdeklődésével megszólalásra bírja, alkotásra ösztönzi őt. A két fél ilyetén viszonyulása a beszéd és a művészet. Egyik fél sem képzelhető el a másik nélkül, de össze sem téveszthető a másikkal.
Vissza