Színművek és novellák

Előszó

A drámaírásban van elemében Pirandello, már csak a fontosnak érzett motívumokra kell figyelnie, erejét és türelmét nem kell a széppróza korabeli szabályait kielégítő pepecselésre fordítania. Már első nagy korszakának alkotásaiból is kiviláglott, hogy erős oldala nem éppen a regényszerkesztésben van (ezért is maradt vázlatosan négy mű a hétből); hogy novelláiban sem a "kéz" a lényeges, hanem a "szem": hihetetlen élességgel lát meg jellemző helyzeteket, de azok művészi erejű megjelenítésével már keveset törődik. Ha novellái ellenállnak az idő rontásának, az csak a bennük vázolt lélektani szituáció miatt történhetik; prózája egyébként nehézkes, száraz, fegyelmezetlen. (Gramsci mondta ki róla először, hogy "sokkal nagyobb az intellektuális légkör megteremtésében, mint a művészi alkotások létrehozásában".) Igazi műfajára talált tehát a színműben, szinte rászabták alkatára és a világról való - immár tételekbe foglalt - mondanivalójára. Próbálkozott is vele, már 1899-től; ugyanabban az évben kiállt a drámai dialógus központi szerepe mellett, "gyors, eleven, szenvedélyes stílust" követelt, elsősorban a jelenetek és a jellemek felépítésében. Korai színművei azonban helyi jelentőségűek voltak, talán az egyetlen derűs szicíliai történetet, a Liolá-t kivéve - témáinak előbb túl kellett növekedniük. És Pirandello lesz az, aki kivezeti az olasz színműírást abból a "vidékiségből", melybe Goldoni után visszacsúszott, mert a háború utáni nagy bizonytalanság és kétségbeesés magasrendű művészi tolmácsolójává emelkedett a húszas években! Vissza