Seneca leveleiből

Előszó

A filozófus mélyen a szemébe nézett egykori tanítványának, Nero császárnak, azután csendesen így szólt:
"Tizennegyedik éve már, Császárom, hogy mint a nagyreményű ifjú mellé nevelőül rendeltek; nyolcadik éve, hogy a legfőbb hatalom a kezedben van. Ezalatt az idő alatt annyi vagyonnal és megtiszteltetéssel halmoztál el, hogy semmi sem hiányzik már a boldogságomból, csak az, hogy mérsékeljék . . . Ezalatt az idő alatt mi más szolgálatot tehettem is Neked, minthogy a dolgozószobám csöndjében szerzett tudományomat nyújtottam, amely csak azért lett híres, mert látszólag támasza voltam a Te ifjúságodnak. Nagy jutalom ez már az ilyenfajta dolognak! Te viszont engem szerfölötti kegyességgel és számlálhatatlanul sok pénzzel árasztottál el, úgyhogy sokszor el is tűnődtem magamban: engem, aki lovagi és tartományi családból származom, az állam előkelői közé sorolnak? Az én ismeretlen nevem a dicső ősöktől származó nemesek között ragyogott fel? Hová lett az én lelkem szerénysége, mikor ilyen díszkerteket rendezek be, ilyen káprázatos villákban lakom, hatalmas földbirtokom és rengeteg kincsem van? - Egy mentségem lehet, hogy nem utasíthattam vissza ajándékaidat ."
„De most már mindketten betöltöttük a mértéket. Te annyit adtál, amennyit a Császár adhat, s én elfogadtam, amennyit egy jóbarát fejedelmétől elfogadhat: a továbbiak csak irigységet keltenének. Mintha katonai szolgálatban, vagy pedig utazásban kifáradva kérném segítséged, úgy most megöregedve életem útján, a legkönnyebb feladatok ellátására is képtelenül, mivel vagyonom nem tudom többé kezelni, támogatásod kérem. Fogadd vissza a nekem ajándékozott vagyont, kezeljék a Te gondnokaid! Azt az időt, amelyet díszkertjeim és fényűző villáim gondozásától megszabadulva megtakarítok, szellemem művelésére fogom fordítani." Vissza