Lucien Aigner

Előszó

Aigner László hosszú ideig fotóriporterként dolgozott. Neves személyiségekről, jelentős eseményekről készített fényképeket a 30-as évek Európájában, majd az Egyesült Államokban. Riporter volt, vagyis jelen volt: feladata és hivatása arra kötelezte, hogy mindennapjai színhelyéül olyan helyeket válasszon, ahol valami lényeges esemény történik, s azt képen rögzítse. A jó riporterre jellemző, hogy életének eseményei és a világ fontosabb eseményei gyakran azonos helyhez és időhöz kötődnek. Pontosabban: arra kell törekednie, hogy részese legyen ezeknek a történéseknek, persze mint kívülálló, dokumentátor. Szelektálnia kell állandóan a szinkronban zajló történések közt, nem teheti meg, hogy valamely hosszabb folyamatot végigkísérjen (vagy csak ritkán), hiszen "lemaradna" más, ugyancsak tudósításra érdemes dologról. Ily módon - a fényképész személye felől közelítve - a legmeglepőbb kapcsolódások jönnek létre, a legváratlanabb események kerülhetnek egymás után egy életművön belül. Ahogy a műtermi portréfotós sem tudja, ki lesz a következő vendég, aki képet rendel, a riporter sem értesül előre, mi fog majd a külvilágban történni, amiről képet kell készítenie. Egyet tehet: megkísérelheti az állandó szinkronban-levést, mindig a következő képre készülve. A képek száma egyre nő, hosszabbodik a gépből kikerülő celluloid-szalag és idővel összeáll az, amit a fotográfus életművének hívunk. Erről persze a riporter, aki mindig a következő képre, feladatra koncentrál, ritkán vesz tudomást, hiszen a visszatekintés nem tartozik munkájának jellemzői közé. Bár a képeket az ő azonos döntése - a fényképkészítés - és a külvilág azonossága kapcsolja egybe, ennek egységes életműként való értelmezése mégsem egyszerű. A riporter jelen van olyan eseményeknél, amelyekre aztán később történelemként gondolhatunk. Az ő ottléte révén lehetünk érzéki részesei a történeteknek, az ő fotográfusi kívülállása tesz minket beavatottá. Ezért a fényképész gyakran nagy árat fizet: képei beépülve az egységes, anonym kép-világba elfedik a mögötte álló egyént. Amin nem is csodálkozhatunk, hiszen a történések sorát igen sok, gyakran egymásról mit sem tudó fényképész rögzíti, s a képen levők általában a fotókat közvetlenebbül kötik egymáshoz, mint a fotós személye. Külön-külön egyszerűbb látni a világ, a fényképész és a fényképek történetét, mint folyamatos, egymásba hatoló kapcsolatrendszerüket.
Aigner Lászlónak az a szerencse, vagy az a nehéz feladat jutott, hogy megteremtheti saját sorsát a fotográfiában. Megmaradt és újra felfedezett archívuma segítségével elmesélheti a történetét, mint a történelem részét, s a történelmet úgy, mint róla is szóló, személyes élményt. Több mint százezer fénykép-bizonyítéka van arról, amit valaha látott - rögzítésre alkalmasnak tartott -, s minden kép egy-egy külön történetet is jelent, amit pontosan csak ő tudhat. Sajátos helyzet: kétszer szembesülni egyazon képpel vagy eseménnyel. Egyszer mint jelenlevő, de - a munkából adódóan - kívül maradó (részes, nem résztvevő), majd utólag, az összefüggések, lezárult folyamatok tudójaként, visszaidézve az ottlétet, annak illuzórikus jelenétől, emlékétől indíttatva, de az interpretátor szerepében. A valós látvány jogán létrehozni a "megfigyelhető történelem" illúzióját, a lezajlott események ismeretében újrarendezni az élményeket, emlékeket. Ez a vállalt, nagy munka, amellyel egységbe kívánja hozni képeiből összeálló világát és a világról alkotott képét, különös jelentőséget ad Aigner László életművének, riporteri tevékenységén túl. Példa arra, hogy a fényképezés - tágabban értve - az egyén kísérlete - és lehetősége - hogy sorság, mint a történelem részét élje át, illetve önmagát, mint történetet megalkossa. E történetivé változni próbáló egyénben éppúgy felismerhetjük a személyes sors újraélésének igényét, a folytonosság tudatos vállalását, mint az identitás-vesztéstől való félelmet, s az ön-azonosság pótlását dokumentációval.
Peternák Miklós Vissza