Lovas Ilona

Előszó

Részlet a könyvből:

"A képzőművészeti alkotásokról folytatott dialógus kikerülhetetlen paradoxona Lovas Ilona esetében a „szokásosnál" is feloldhatatlanabbnak tűnik: a szavak elszegényítenek, az állításokkal, kijelentésekkel körülkerített jelentésmező az értelmezés-"felettiség" tágasságától foszt meg. Épp attól a szellemi szabadságtól, asszociációs nyitottságtól, amely műveit élteti a felmutatás és elrejtés egymást szüntelenül feltételező kettősségében. A rétegzettség, a többértelműség gazdagon szőtt hálója a transzcendenssel, a teljesen soha fel nem fejthető titokkal való kapcsolatot őrzi meg. Utal az isteni kegyelem jelenlétére, de legalábbis a feléje fordított tekintet lehetőségére. Nincsenek didaktikus magyarázatok, megfellebbezhetetlen igazságok, csak „szerény és titkos összetettség" (Jorge Luis Borges). Végleges válaszok helyett híradások, befejezetlen mondatok. Az egyéni út és élmény megsejtett, kimondatlan bizonyosság marad. De épp általa - a kétségek ellenére s következményeként - támad szilárd, morális háttere a nehezen kimondhatónak. Lovas meditációs objektumai a befelé forduláshoz teremtenek csendet: a kiüresedettség állapotának eléréséhez, amely lehetővé teszi a „szent" beáramlását, az isteni térfoglalását, megújuló jelenlétét. Mint a rózsafüzér szemei, úgy követik egymást. Anyagok, tárgyak, növények, állatok, emberek, minden létező és élő iránti mély empátia, szeretet és aggodalom megnyilvánulásai. Egy olyan, minden elemében összefüggő, egységes alkotói világkép - s egyben életmód - közvetítői, amelynek középpontjában a hit áll. Ennek a meggyőződésnek létezik egy személyre szabott, következetes és koherens logikája, ikonográfiája, amely - mivel a kereszténységből táplálkozik - egy pontig felfejthető. Művei így az emberiség nagy archetipikus történeteivel, mítoszaival - és a hozzájuk kapcsolódó vizuális toposzokkal -, a közös tudattalan fényeivel és árnyképeivel is összeköttetésben állnak. A nyelv határain túli tartomány kisugárzása tölti fel a munkák hihetetlenül gazdag asszociációs auráját, amelybe az első(dleges) benyomások ereje, hitelessége von be. A néző/befogadó határhelyzetben van: a látható és a láthatatlan, a felfogható és a felfoghatatlan peremén. A személyes felől, a létkérdések filozófiai aspektusain át, számtalan út közül választva akár a vallásos, konkrétan keresztény létmagyarázatig, nézőpontig is eljuthat. Fel lehet persze tenni a kérdést: szakrális művészetről vagy a művészet szakralitásáról kell-e itt beszélnünk? De nem ez, a kánonoknak való megfelelés a lényeg. Hanem az, hogy mindez megtörténik, megtörténhet-e? Létezik-e még a megismerésnek ez a művészet által felkínált módja?
Lovas az érzékelés logikájával "megvezetve" vonzza a felszín mögé a gondolatokat. "Nem csak egyszerű látás, hanem értelmező, feltáró tekintet igényeltetik, hogy megtörténjen, eseménnyé váljon az, ami a műveiben benne rejlik. Nézés és újranézés: az azonosulás pillanatai. Akárcsak egy szőnyeg motívumvilágának ismétlődő elemei: a szimbólummá avatott eszközök összekapaszkodó mintázata a "lét mélységes összetettségét és igazságát" tárja fel, hogy újraélessze a "személyiség metafizikus hajlamát" (Andrej Tarkovszkij). Együtt és külön is ugyanannak az "egy"-ségnek a reprezentánsai: meghatározott módon viszonyulnak egymáshoz. a részek közötti hierarchia struktúráját szervező rejtett narrativitás az anyagot kölcsönhatásai révén is érvényesül. Ez a "folyamatmű"-jelleg - a véletlen "bizonytalansági tényezőjének" beemelésével - újra nyomatékosítja a mindezek mögött felsejlő szubsztancia megfoghatatlanságát." Vissza